A mai történetemnek egy határtalanul boldog emléknek kellene lennie, de sajnos nem teljesen az. Az vitathatatlan, hogy soha nem éltem még át ekkora csodát, és olyan büszkeség és boldogság kerített hatalmába, amilyet soha korábban nem éreztem, de sajnos a körülmények nem voltak a legjobbak.
Arról fogok most írni, miként is szült idekint, Angliában a párom.
Egy külön bejegyzést lehetne szentelni annak, miként is telt el az a bizonyos kilenc hónap, de úgy gondolom, annak most nem lenne értelme. Én nem vagyok egy pesszimista és negatív hozzáállású ember, de olykor el kell gondolkodnom azon, mi a fene is folyik itt? Talán azért, mert nekem más van megszokva, talán azért, mert ha elmeséljük a történteket egy magyar ismerősnek - pontosítva, egy nem angol ismerősnek -, akkor mindannyian meglepődnek. Nem tudom. Mindenki döntse el maga.
2016.július 20. Hajnal 3:30 körül:
Párom arra ébredt, hogy erős fájásai vannak. Ez annyira nem is lenne meglepő, hogy 21-ére volt kiírva. Szóval egy nappal a NAGY NAP előtt ez nem is annyira furcsa. Én még javában aludtam, mert este 10-kor végeztem a munkával és éjfél körül került az ágyba. Nem vettem észre, hogy párom felkelt. Hat óra körül, amikor én is felébredtem, kérdeztem tőle, mi a baj, mert láttam, valami nincs rendben. Néhány végtelennek tűnő óra várakozás után úgy döntöttem, nem megyek be dolgozni délután, ezért elmentem a munkahelyemre és elmondtam a menedzsernek, mi is a helyzet. Abban maradtunk, másnap majd felhívom, ha történik valami változás.
Délutánra már biztosak voltunk abban, hogy hamarosan megindul a szülés, mert ismétlődő, visszatérő fájdalmai voltak páromnak. 4-5 óra körül már 5 percesek voltak a fájások, ezért felhívtam a kórházat, ahol mondták, mennyünk át. A kórház persze a szomszéd városban van. Úgy 10-12 mérföldnyire. Átmentünk, bevezettek minket egy szobába, ahol két másik anyuka is vajúdott, majd úgy 20-30 percnyi várakozás után megvizsgálták páromat és közölték, nincs eléggé kitágulva, ezért haza kell mennünk. Sajnos nem lepődtünk meg, mert olvastunk hasonló történeteket, de saját bőrön tapasztalni persze sokkal rosszabb volt. Arra a kérdésemre, hogy mit tudunk csinálni otthon, azt a választ kaptam, hogy egyen paracetamolt és üljön bele langyos vízbe.
Nem volt mit tenni, ezért hazamentünk. Párom persze nem tudott ülni, ezért az ücsörgést mellőztük. Én ott idegeskedtem mellette, de teljesen tehetetlen voltam. Este 10 óra fele már 2 perce fájásai voltak, ezért ismét felhívtam a kórházat, ahol nem nagyon akarták, hogy átvigye, de kis erőltetés után belementek. Miután átmentünk, ismét várnunk kellett úgy 10-15 percet, mire egy nem túl kedves szülésznő közölte, hogy meg se nézi, mert biztos abban, nem történt túl nagy változás az elmúlt néhány órában, ezért haza kell mennünk. Mondtam, hogy otthon nem tudunk mit csinálni, de nem engedett. Szinte elzavart minket.
2016. július 21. Hajnal 2:30 körül:
Ekkor ismét felhívtam a kórházat és mondtam, hogy mindenáron átviszem a páromat, mert sűrű fájásai vannak és semmi nem segít. Úgy is történt. Kis erőltetés után belementek, hogy bent maradhasson a kórházban.
A következő 10! órában szinte semmi sem történt. Nem emlékszem pontosan, de talán 2-3 alkalommal néztek ránk, vettek vért és kapott infúziót, mert nagyon meleg volt aznap.
2016.július 21. Délután 12:10 körül:
Jött egy szülésznő, aki közölte, hogy segítenek a magzatvíz megindításában. Úgy 10 perccel később átmentünk egy másik szobába, ahol már nem volt senki rajtunk kívül. A magzatvíz elfolyása után kiderült, valami nem jó, mert a víz sötétbarna, már majdnem fekete volt. A szülésznő azt mondta, ez nem biztos, hogy baj, de valószínű, a baba bekakilt, ezért neki konzultálnia kell egy orvossal. Ez volt az első alkalom, hogy egy orvos is megnézte.
A doktor azt mondta, két opciónk van:
1, Most azonnal megyünk a műtőbe és császármetszéssel kiszedik a babát. Hozzátette, hogy ő ezt preferálja.
2, Várunk még és bízunk benne, nincs semmi gond, de az idő múlásával egyre nő a komplikáció lehetősége.
Mondanom sem kell, nem kellett sokat agyalnia páromnak, szinte azonnal az első lehetőséget választotta.
2016.július 21. Délután 13:30 körül:
Páromat elvitték a műtőbe, nekem át kellett öltöznöm és mehettem utána. Mindenki felkészült műtétre. A doktor elmondta, mi fog történni és mennyi ideig fog tartani. Azt hiszem, ekkor én már idegesebb voltam, mint párom.
2016.július 21. Délután 13:56:
A kisfiunk, Milán császármetszéssel a világra jött. Elmondhatatlanul gyönyörű volt. Rátették párom mellkasára és ekkor megszűnt a világ körülöttünk. Csak mi hárman maradtunk.
A műtét vége után átmentünk egy másik terembe, ahol néhány vizsgálatot végeztek páromon és megnézték a babát is. Úgy egy óra elteltével átmentünk egy újabb szobába, ahol eltöltöttünk közel három nem túl kellemes napot. Miért írom ezt? Nos, nem fogom most részletezni, mert akkor hosszan kellene még írnom, de tömören összefoglalom:
Amikor oda kerültünk, úgy tűnt, minden rendben lesz. Elfeledtük az elmúlt napok atrocitásait és csak a babára koncentráltunk. A védőnők nagyon aranyosak és segítőkészek voltak. Úgy éreztük, jó kezekben vagyunk. Aztán jött a műszak váltás és akkor is egy nagyon aranyos és fiatal hölgy jött oda hozzánk és érdeklődött a mama és a baba felől. Minden rendben volt. Sajnos én nem maradhattam bent, mert nem lehet látogatókat fogadni este 8 után, de én olyan 9 körül mentem haza.
2016.július 22. Reggel 8:00 körül:
Folyamatosan írogattunk egymásnak üzeneteket párommal, így nem voltam ideges. Szerencsére az éjszakai védőnő is nagyon kedves és segítőkész volt. Én gyorsan bementem a munkahelyemre, elmondtam, hogy megszületett a kisfiam és megkaptam a két hét apasági szabadságomat. Ezután azonnal vissza is mentem a kórházba.
A gondok itt kezdődtek. Az egyik legrosszabb dolog az volt, hogy minden védőnő más és más szoptatási tanácsokkal halmozta el páromat, amelyre egy másik védőnő azt mondta, hogy baromság és persze másikat mutatott. A baba még nem tudott szopizni, ezért nehezen ment a dolog. Sajnos nagyon keveset evett Milánka, de rendre azt mondták, ez normális. Közben kiderült, itt Angliában annyira nem szokás a szoptatás. Komolyan! A mi szobánkban, ameddig ott voltunk 5 másik, angol anyuka fordult meg és mind tápszeres volt. Egyikük sem próbálja meg erőltetni a hagyományos szoptatást. Rendben, nem mondom, hogy ez a norma, de nekem nagyon úgy jött át az egész.
Másnaptól sajnos már ne is igen foglalkoztak párommal. Ha valami kellett, akkor én mentem és megkerestem a védőnőt, majd ő mondott valamit, de rendre csak magát ismételgette. Ugye aggasztott minket, hogy a baba sír és nem sokat eszik. Amire a védőnő mindig annyit felelt; csak próbálkozzunk.
Bevittem a mellpumpát, de azt mindegyikük úgy elutasította, mintha valami sátántól származó, ördögi dolog lenne. Ebben az egyben sikerült mindegyiküknek egyetérteni. Ez kicsit vicces volt, de nem is erőltettük.
2016.július 23. Este 22:00 körül:
Egyszer csak megjelent egy doktor és megnézte a babát, majd közölte velünk, egy kis papírmunka után hazamehetünk, mert úgy néz ki, minden rendben van. Összepakoltunk és vártunk.... vártunk.... vártunk... Éjfél előtt nem sokkal megtaláltam az aktuális szülésznőt/ védőnőt - nem vagyok benne biztos, melyiket kellene itt használni -, akitől megkérdeztem, mikor is mehetünk. Ő meglepődve nyugtázta a dolgot és közölte, neki senki sem szólt, de megnézi. Visszamentem a szobába, majd további 3!!! órát vártunk, amikor is jött a szülészvédőnő és közölte, most már mehetünk, csak hozzam be a széket, amiben hazavisszük és megnézik. Így is történt, majd hazajöttünk. VÉGRE!
Sajnos a baba itthon is nagyon sokat sírt és kissé nehézkesen evett. Amikor megmérték 1-2 nappal később, akkor kiderült, hogy a születési súlyának - 3220 gramm - elvesztette a 10.8%-kát. A védőnő közölte velünk, hogy alkalmanként 60 ml anyatejet kellene neki adnunk. Ettől a pillanattól kezdve a párom elkezdte használni a pumpát, hogy pontosan tudjuk követni, mennyit is eszik a baba. És mit ne mondjak??? Innentől kezdve a baba megette a maga 60 milis adagját, majd alukál 3-4 órát és kezdjük elölről.
Nem mondom, hogy most minden tökéletes. Persze vannak apróbb problémák, amelyek megoldásra várnak, de jelenleg semmi komoly. A baba eszik, alszik és olykor még sír is. Folyamatosan lejegyezzük, mikor mennyit evett, hogy visszamenőlegesen is képben legyünk.
Sok munka vár még ránk, de boldogok vagyunk és mi is tanulunk minden egye nap!
