Egy nap mind felett

A tegnapi napom az itt létem egyik legrosszabb és legjobb napja volt. Milyen érdekes igaz?

A történet két nappal korábban kezdődik, amikor is itt nálam Alex megrendelt öt jegyek a tegnapi 16:10-es The Hobbit: An Unexpected Journey c. mozifilmre. Én már nagyon vártam a filmet, de otthon egy nappal az angliai utazásom előtt kezdték el vetíteni, ezért esélytelen volt, hogy megnézzem, mert az indulás napján elég korán kellett kelnem. Szóval tegnapelőtt már a jegyek megrendelve, már csak várnunk kellett, hogy indulhassunk.

Azután elérkezett a péntek. Először Zoli telefonált, hogy baj van, mert nem utalták még a fizetésemet a számlájára. Tudni kell, hogy nekem még nincs bankszámlám - de már folyamatban van -, ezért a Zoliét adtam meg, amikor regisztráltak az ügynökségnél. Arra gondoltunk, hogy az ünnep miatt van csúszás, de úgy is mennem kellett a bankba még aznap, azért úgy voltam vele, hogy majd bemegyek az Echo irodájába is. Nem sokkal indulás előtt viszont jött a hideg zuhany: Apum felhívott skype-on, majd közölte, hogy ki kellett hívnia a háziorvost, mert annyira rosszul van, a doki pedig mentőt hívott hozzá. Aki tudja, hogy apum milyen betegséggel küzd, immár több mint egy éve, az nagyjából tudja miről van szó, aki nem tudja, az feltehetőleg nem elég közeli barátom vagy ismerősöm. Azonnal arra gondoltam, hogy hazamegyek, de apum persze leállított, hogy eszembe se jusson, mert ő úgy is körházban lesz, meg sokkal nyugodtabb, ha én itt próbálkozok. Közben jött a hívás, hogy induljak... nagyjából 5 percet sikerült beszélnünk apummal, majd rohantam be a városba nem kicsit idegesen, amit Alex meg is jegyzett nekem.

Ám a tegnapi kellemetlenségek nem értek itt véget. Miután beértem a központba az első utunk az Echo irodájához vezetett, hátha nyitva lesz, mert egy nappal korábban zárva volt. És láss csodát, nyitva volt. Bementünk és elmondtuk, hogy a bajom, mire David közölte, hogy a fizetést elutalták már mindenkinek, és átnyújtotta nekem az ezt igazoló papírt. Zolit elég nehezen sikerült elérni, majd leellenőrizte a számláját, de oda nem érkezett pénz. Ekkor már igazán ideges voltam, de még mindig jobban zavart apum állapota. Végül, majd egy órányi kutakodás - ezt most nem részletezem - után kiderült, hogy el lett rontva egy szám. Egy 3-as helyett 5-ös lett írva, azaz nem véletlen, hogy nem Zolihoz érkezett az utalás. Újabb hosszas tanakodás és agyalás után most várok és bízok benne, hogy csak megkapom azt a pénzt. Ugyanis esély van rá, de ezt is elég hosszadalmas lenne leírni és nem kevésbé olvasni is igen unalmas lenne.

Ezután irány a bank, ahol megtudtam, hogy itt hivatalos papírt csakis fekete színű tollal lehet kitölteni, azaz a bankszámla nyitási igényem nem megfelelő, mert kék színű tollat használtam. Kaptam egy új nyomtatványt, amit ma a megfelelő színnel kitöltöttem, de majd csak hétfőn tudom bevinni, és ha minden jól megy, akkor jövőhét vége felé már nekem is lesz saját számlám, mert 2-3 nap az átfutási idő.

Majd elindultunk négyen - Csaba, Zoli, Alex és én - a szomszéd városba, hogy megnézzük a fentebb említett filmet HFR 3D-ben. Kedvcsinálónak itt egy kis előzetes:

A filmről most nem fogok igazán szót ejteni, de azt el kell ismernem, hogy a HFR 3D lenyűgöző volt. Az Avatar óta láttam néhány filmet 3D-ben, de ez mindent felülmúlt. Peter Jackson ismét kitett magáért és az általam oly nagyon kedvelt középföldét fantasztikusan tárta a nézők elé. Már nagyon várom a folytatást is. Be kell vallanom, hogy a könyvet csak két napja kezdtem el olvasni és remélem hamarosan be is fejezem.

A vetítés után pedig Csaba, Timi - Zoliék nővére, aki tegnap érkezett a városba - és én beszélgettünk egy jót. Ugyanis már bőven elmúlt éjfél, amikor visszaértem a szállásra. Így végül is a délután és az este kellemesre és emlékezetesre sikeredett. 

Néhány észrevétel

Először is szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni mindenkinek, aki olvassa a blogomat! Remélem mindenkinek jól telt az ünnep.

Ma nem csak magamról fogok írni, sokkal inkább az itt szerzett tapasztalataimról és észrevételeimről. Ugyanis bátran elmondhatom, hogy valóban egy más világba csöppentem. Igazából ezt nem is lehet leírni, inkább át kell élni ahhoz, hogy valaki ugyanúgy lássa a dolgokat, mint én, vagy azok, akik itt élnek. Nekem, aki egy kis ország, kis városából érkezett egy nagy ország, kicsinek nem nevezhető városába, de azt sem mondhatom, hogy valami igazán nagy lenne. Corby sokkal inkább egy ipari város, ahol szinte a földből nőnek ki a különböző gyártelepek. Az egész város egy kihívás. Itt egy kellemes délutáni séta felér egy kisebb meneteléssel valahol a pusztaságban. Ugyanis lejtők és emelkedők követik egymást. Mikor már azt hinném, hogy végre egy kis egyenes szakasz következik, akkor a következő saroknál látom, hogy egy újabb emelkedőhöz értem. Akinek nincs ez megszokva - ahogy nekem sem - annak alkalmazkodnia kell.

Igen komoly negatívum számomra, hogy az utcák feltűnően koszosak. Mindenhol szemetek, törött üvegek és egyéb hulladékok láthatók, amelyek sokat rontanak, az egyébként hangulatos, de felettébb szürke város összképén. Mondták nekem, hogy nézzem meg a várost majd tavasszal, amikor virág borít mindent, de én most vagyok itt és most szinte egyszínű kis kockaházak sorát látom. Igaz, amikor kimegyek a városközpontból, ahol bevásóközpontok és egyéb helyek sorakoznak, ahol könnyedén megszabadulhatunk "felesleges" pénzünktől, akkor kicsit úgy érezem magam, mintha a régi Angliában sétálnék és én is részese lennék a múlt történelmének.

Számomra az is meglepetés volt, hogy az embereket mennyire nem zavarja a nyilvánosság. Ez alatt azt értem, hogy este, amikor már lámpafénynél ücsörögnek a szobákban, akkor sem igen húzzák be a függönyöket, vagy eresztik le a redőnyt, hanem utat hagynak a kíváncsi tekinteteknek. Valószínűleg ez csak számomra szokatlan. Azt is sikerült megfigyelnem, hogy a helyiek elég lusták. A városközponton kívül alig látni sétáló embereket. Azok is inkább fiatalok, vagy babakocsit tologató anyukák, esetleg az idősek. Mindenki előszeretettel megy autóval és taxival. Néha otthon abban a kis városban ahonnan jöttem is nagyobb az élet, mint itt. Persze az autók folyamatosan mennek, de hiányolom a gyalogosokat.

A péntek és szombat este a helyieknek a totális lerészegedést jelenti. Szombaton és vasárnap hihetetlen durva arcokkal lehet találkozni, akik le sem tudnák tagadni, hogy belevetették magukat az éjszakai életbe. Nem egyszer ébredtem hajnalban arra, hogy randalíroznak és kiabálnak a fiatalok az utcában, ahol lakom. Péntek és szombat este a városközpont megtelik emberekkel, akik leisszák magukat és nem ritka a komolyabb balhé sem. Van egy éjszakai klub, ahová már klubkártyával járnak a rendőrök, mert annyiszor kell oda kimenniük. Múlt héten a klub menedzserét a saját házában ölték meg. Ezek alapján úgy gondolom, hogy nem kell mélyebben belemennem abba, hogy mi is folyhat ott.

Ami ugyancsak furcsa volt, hogy háziállatot szinte nem is látni. Elvétve találkoztam egy-két kutyával, de az otthoniakhoz képest csekély a létszám. Ami mégis a legjobban megdöbbentet az a fiatalok mentalitása. Több  nagyjából 18-20 év körüli lányt láttam, akik tologatják a babakocsit, amelyben a saját gyermeke fekszik. Mint kiderül ebben az országban komoly pénzt kapnak azok, akiknek vagy kisgyermeke, ezért itt nem várnak sokáig, nem építik a karrierüket, hanem belevetik magukat a családias életben. Persze véletlen sem szeretnék általánosítani, vagy ezzel bárkit is megbántani, ezek mind az én személyes tapasztalataim, amelyeket az elmúlt 9 nap alatt tapasztaltam.

Majdnem egy hete itt

Nos... Nem is igazán tudom, hol is kezdjem el, mert elég sok minden történt velem a semmittevés szigetén. Igen, számomra az első napok egyet jelentettek a megtestesült unalom, honvágy, magány és elveszettség egyvelegévé kovácsolódott érzéssel, ami be kell vallanom, cseppet sem volt kellemes.

Ideérkezésem után rá kellett döbbennem, ez nem is lesz olyan egyszerű. Napokig a honvágy nyomasztó érzése telepedett rám. Nem kimondottan az ország hiányzott, sokkal inkább a jól megszokott dolgok, a családom, a barátaim és a helyek, ahova el-elmentem. Attól függetlenül, hogy Csongrád igen kicsi és kissé unalmas város, de itt mégis rájöttem, hogy van, ami még annál is rosszabb.

Hétfőn felcsillant egy halovány reménysugár, hogy talán lesz munkám, mert Zoli - aki sokat segített nekem - azt mondta, hogy a Quest-ben - ez az ügynökség neve - lesz munka. Mégis egy világ dőlt össze bennem, amikor közölték, hogy ebben az évben már biztosan nem tudnak munkát adni, de menjek vissza Januárban. Senki nem tudja elképzelni, hogy milyen kétely kezdett el mardosni. Nem tudtam, mitévő legyek. Azon gondolkodtam, hogy hazamegyek, mert 14 nap volt még hátra az évből, nem beszélve az újabb két napról, amit várnom kellett volna, mert elsején itt sincs nyitva semmi. Szóval nem tudtam mit tegyek. Zoli mondta, hogy eszembe se jusson hazamenni, meg majd kedden megpróbálunk egy másik ügynökséget is, de én valahogy nem láttam a fényt az alagút végén. Itthon azt vártam, hogy beszéljek apummal és adjon valami tanácsot, mert neki mindig szoktak használható ötletei lenni. Sajnos ő sem tudta, mit tegyek, de másnap reggel mondta, hogy maradjak és ne adjam fel, ha már kijöttem.

A hétfő nagyon lassan telt el. Nem tudtam semmivel sem lekötni magam. Jó lett volna egy laptop vagy valami, amivel el tudom ütni az időt, mert a tablet is hol felcsatlakozott a netre, hol nem. Kedden Zoli szabadnapos volt, ezért elindultunk egy másik ügynökséghez, amit nem találtunk meg, de helyette bementem az Echo nevezetűbe. Oda már egymagam kellett bemennem. Kissé félve és az előző napból kiindulva negatívan, de bementem. Igyekeztem összeszedni magam és az angol tudásomat. Végül egész jól megértettem a David nevezetű úriembert, aki közölte velem, hogy még aznap mehetek dolgozni. Teljes megdöbbenéssel fogadtam a dolgot és eleinte el sem hittem. Ki kellett töltenem három papírt, ami többnyire a személyes adataimat tartalmazta és néhány kérdést velem kapcsolatban, majd mondta, hogy fél egyre menjek vissza. Annyi időm maradt, hogy hazajöttem, ettem pár falatot, átöltöztem és tudtam beszélni anyummal, hogy mondja meg apumnak, estére nem leszek, mert megyek dolgozni.

A szépsége az volt a dolognak, hogy nem tudtam mit fogok dolgozni, csak annyit, hogy a szomszéd városba és egy raktárban. Azóta voltam három napot is a 4DM nevezetű cégnél, ahol magazinokat kellett zsákba pakolnom, leplombázni, majd a zsákot egy nagy ládába pakolni. Nem volt könnyű munka, de el lehetett viselni. Tegnap már nagyon fáradt voltam. Az ujjaim csupa sebek, mert a zsákok kidörzsölték, az is előfordult, hogy véreztek - a műszakvezetőtől hiába kértem kesztyűt -, de örültem, hogy dolgozhatok. Minden nap 13:00-kor vett fel engem és két lett csajt egy taxi az Echo irodája előtt, majd átvitt Kettering-be - remélem jól írtam a város nevét -, ahol 13:30-kor beálltunk dolgozni, 17:30-ig nem igazán volt megállás, majd félóra szünet és tovább 21:00-ig, amikor is rohantunk a taxihoz, ami már kint várt, hogy visszahozzon. Szerencsére a fuvart az Echo fizette. Ez így ment három napig. Reggel hívtak, hogy megyek-e dolgozni, és én mentem. Ma reggel is hívtak, majd néhány perccel dél után kaptam egy sms-t, hogy a mai munka lefújva, majd szólnak, ha lesz munka. Sajnos ez nem túl biztató, de az elmúlt három napnak is örülök. Remélem jövőhéten is kell menni, de mindenesetre egy másik ügynökséget is megpróbálok majd.

Nagyjából így telt el az első hetem. Ma, hogy nem kellett mennem dolgozni eldöntöttem, hogy bemegyek a városközpontba. Közben összefutottam Norbival, aki itt lakik és eljött velem. Sokat beszélgettünk, próbált tanácsokat adni. Majd, mikor mondtam neki, hogy szeretnék majd venni egy laptopot, de csak akkor, ha már lesz több pénzem, akkor mondta, hogy neki van egy felesleges asztali gépe, amit kölcsönad, sőt, akár el is ad nekem. Így hazaérve áthoztuk hozzám a vasat, amit összeszereltünk és most ennek köszönhetően tudok írni. Végre nem az ágyon fekve töltöm el az időmet, mert persze tegnap elpusztult a tablet teljesen, és olvasni sem tudtam. Most le tudom kötni magam és az angolt is könnyebben tudom tanulni.

Egyenlőre ennyi! Hamarosan ismét jelentkezem!

Távol az otthontól

Még most az elején elnézést kérek az írásban vétett hibákért, de egy táblagépről tudok jelenleg írni.

Tegnap elérkezett a 'nagy' nap. Eseményben nem, érzelemben viszont annál gazdagabb volt. A repülőtéren apuméktól nagyon nehéz volt elválnom, de onnan már nem hátrálhattam meg.

Mivel félek a magasban, eléggé ideges voltam a felszállás előtt. Kellett is jó 20 perc, hogy megnyugodjak, amit nem segített gép rázkódása. Azt viszont bátran kijelenthetem, a látvány kárpótolt a kellemetlenségekért.  Eleinte tejfehérbe öltözött a táj, amit a kék határolt távol a horizonton. Olykor felszakadozó felhők alatt apró városok is feltűntek.

A gépen néha olyan érzésem támadt, mintha egy életrekelt Teleshop-ban lennék, mert 10-15 percenként ajánlottak valami "különlegességet". Étel, ital, nőknek csecsebecse, parfümök, kedvezményes repülőjegy és néhány dolog még, amire már nem is emlékszem. Az ingyenesen osztogatott O2 sim-kártyáról már nem is beszélve.

Végül valamivel több mint két órányi utazás után megérkeztünk London, Luton reptérre. A leszállás sokkal rosszabb volt, mint a felszállás. Ereszkedés közben néha belepréselődtem az ülésbe, miközben éreztem, hogy különböző irányba táncolnak a belső szerveim.

A reptéren egy kis keresgélés után megtaláltam a poggyászomat is. Majd siettem a parkolóba, ahol vártak rám, de jó húszpercnyi eredménytelen keresgélés után kissé ideges lettem. Azt már nem is említve, hogy lemerült a telefonom. Végül mégis sikerült megtalálnom Zolit.

Úton Corby felé már úrrá lett rajtam a fáradtság, de ne, hagytam magam. Megálltunk egy Lidl előtt, ahova be is mentünk, és odabent döbbentem rá igazán, hogy egy teljesen idegen világba csöppentem.

Már tudom, hogy sokkal nehezebb lesz, mint hittem. Távol a családtól, a barátoktól és a szeretteimtől, de ha már eddig eljutottam, akkor nem adhatom fel.

Még egy nap indulásig

Alig egy napra vagyok attól, hogy elhagyjam hőn szeretett hazámat. Sajnos már én is itt tartok... Nem szívesen megyek el, de be kell vallanom, hogy az elmúlt években egyre nehezebb lett megélni kicsiny országunkban. Nem fogok politizálni, sem hasonló. Egyszerűen csak az a gond, nem érzem azt, hogy egyről a kettőre vagy legalább a másfélre jutnék. Évek óta egy helyben állok, mintha oda lennék betonozva a múlthoz, ami nem ereszt. Egy ismerősömmel való beszélgetés következtében viszont fellelkesedtem, majd úgy döntöttem, hogy megpróbálom egy kicsit felkavarni magam körül az állóvizet.

Természetesen ez nem volt ilyen egyszerű. Jelenleg apumon kívül kevés visszatartó erő van, de az ő betegsége elég súlyos, ami eddig pont elég volt, hogy ne is nagyon gondolkozzak azon, hogy elmenjek más országba dolgozni. Persze ő biztat és biztatott korábban is a legjobban. Viszont ma már ott tartunk, hogy azt a "gyógyszert" - nevezzük gyógyszernek, de ez nem teljesen állja meg a helyét - nem tudjuk megfizetni, ami elméletben használna neki. Sajnos ez csak elmélet marad egyenlőre, mert ahhoz, hogy lehessen rá bármit is mondani folyamatosan használni kellene.

Szóval jelenleg ott állok, hogy holnap délelőtt útra kelek és nekivágok a nagyvilágnak. Ma még van némi csomagolni valóm, meg számos helyre el kell még mennem, mert többen is megkértek, hogy indulás előtt találkozzunk, de elég nehéz beosztani az időmet jelenleg. Mindig jön valami, amit meg kell csinálni, amit el kellene még pakolni. Így a mai napom elég gyorsan el fog telni, hogy holnap reggel hatóra körül arra ébredjek, mindjárt indulás.

Ez a blog pedig azt a célt fogja szolgálni, hogy mégse essek ki teljes mértékben az írásból. Mivel csak egy tablet lesz nálam, amivel még nem igazán volt időm megismerkedni, ezért egyenlőre nem igazán tudom folytatni a regényem írását. Bár már gondolkodtam a hagyományos toll és papír megoldásban is. Nesze neked kényelem! Szóval ezen blogon fogok bizonyos időközönként beszámolni a kinti életem részleteiről. Hogy milyen részletesen, milyen gyakorisággal azt még nem tudom, de az idő minden kérdésre megadja majd a választ.

Az is megfordult a fejemben, hogy amolyan oktató jellege is lesz a blognak, amiben leírom a saját tapasztalataimat azoknak, akik esetleg arra vállalkoznak, hogy nekiinduljanak a nagy világnak, hogy szerencsét próbáljanak. Ezt nem ígérem meg, de azért megpróbálok egy-két hasznos információval szolgálni, hátha később valakinek a hasznára fog válni.

Az pedig, hogy ez a blog milyen hosszú életet fog élni még nem tudom. Erre majd a szerencse adja meg a választ. Mivel nem biztos munkára megyek ki, hanem sok-sok "talánra", ezért lehet, hogy egy hónap múlva már ismét itthon leszek, de lehetséges - és én ebben bízok -, hogy lesz sok mesélni valóm és munkám.

Akinek van kedve, tartson velem egy utazásra, aminek nem lehet látni a végét, amiről nem lehet tudni, hogy mit rejteget számomra és főként, amit maga a nagybetűs élet ír.