Tegnap elérkezett a 'nagy' nap. Eseményben nem, érzelemben viszont annál gazdagabb volt. A repülőtéren apuméktól nagyon nehéz volt elválnom, de onnan már nem hátrálhattam meg.
Mivel félek a magasban, eléggé ideges voltam a felszállás előtt. Kellett is jó 20 perc, hogy megnyugodjak, amit nem segített gép rázkódása. Azt viszont bátran kijelenthetem, a látvány kárpótolt a kellemetlenségekért. Eleinte tejfehérbe öltözött a táj, amit a kék határolt távol a horizonton. Olykor felszakadozó felhők alatt apró városok is feltűntek.
A gépen néha olyan érzésem támadt, mintha egy életrekelt Teleshop-ban lennék, mert 10-15 percenként ajánlottak valami "különlegességet". Étel, ital, nőknek csecsebecse, parfümök, kedvezményes repülőjegy és néhány dolog még, amire már nem is emlékszem. Az ingyenesen osztogatott O2 sim-kártyáról már nem is beszélve.
Végül valamivel több mint két órányi utazás után megérkeztünk London, Luton reptérre. A leszállás sokkal rosszabb volt, mint a felszállás. Ereszkedés közben néha belepréselődtem az ülésbe, miközben éreztem, hogy különböző irányba táncolnak a belső szerveim.
A reptéren egy kis keresgélés után megtaláltam a poggyászomat is. Majd siettem a parkolóba, ahol vártak rám, de jó húszpercnyi eredménytelen keresgélés után kissé ideges lettem. Azt már nem is említve, hogy lemerült a telefonom. Végül mégis sikerült megtalálnom Zolit.
Úton Corby felé már úrrá lett rajtam a fáradtság, de ne, hagytam magam. Megálltunk egy Lidl előtt, ahova be is mentünk, és odabent döbbentem rá igazán, hogy egy teljesen idegen világba csöppentem.
Már tudom, hogy sokkal nehezebb lesz, mint hittem. Távol a családtól, a barátoktól és a szeretteimtől, de ha már eddig eljutottam, akkor nem adhatom fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése