Egy kis statisztika az elmúlt egy évről

Ma reggel - már korábban is volt eszemben - az a fantasztikus ötletem támadt, hogy megosztok veletek egy kis statisztikát. Méghozzá az elmúlt egy év statisztikáját. Ezt az oldalt alig egy éve hoztam létre, de így is van mit keresgélnem.

Oldalmegjelenítések száma (A sajátomat elrejtettem): 2980

Bejegyzések oldalmegjelenítése (TOP 3):

1. 1230 Magyarországról
2. 828 Egyesült Királyságból
3. 524 Egyesült államok

Oldalmegjelenítések száma operációs rendszerenként (TOP 3):

1. 2067 Windows (80%)
2. 182 iPhone (7%)
3. 140 Android (5%)

Legolvasottabb bejegyzés (kettő is ugyanannyi olvasóval zárt):

1. Hamarosan újra otthon leszek... 88 oldalmegjelenítés
2. Itthon 2. rész - Egy kis beszámoló... 88 oldalmegjelenítés
3. Néhány szó a költözésekről 81 oldalmegjelenítés

Ezeken kívül még az jutott eszembe, hogy:

1. Megközelítőleg 3000 mérföldet - ami 4827 kilométer - vezettem, amióta megvan az autóm (okt 25.)
2. Jelenleg 376 napja tartózkodom Angliában
3. Ez a 21. bejegyzésem ebben a blogban
4. Mindösszesen 15 napot töltöttem Magyarországon
5. 6 hónapja osztom meg a szobám egy nagyszerű hölggyel  (mertem volna mást írni :) )
6. 5 hónapja vagyok Full Time-os (azaz nem ügynökségen keresztül dolgozom)
7. 5 helyen laktam
8. 5 alkalommal utaztam repülőgéppel
9. 4 munkahelyen dolgoztam (ügynökségen keresztül)
10. 3 ismertebb városban jártam: London, Boston és Nothingham
11. 2 filmet néztem meg moziban (Hobbit - An Unexpected Journey és Thor: The Dark World)
12. 2-szer utaztam haza Magyarországra
13. 2 ügynökséghez regisztráltam be
14. 2. karácsonyomat töltöm Angliában
15. 1 autót vásároltam (Renault Megane Scenic)

Gondolom, ha megerőltetném a kis agytekervényeimet, akkor jutna még eszembe egy-két igazán érdekes dolog, de jelenleg csak ennyire telt tőlem.

További kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek!

Túl az egy éven

Alig múlt reggel hét. A napfény első sugarai megpróbálnak utat törni maguknak az éjszaka sötét fátylán. Kissé illuminált állapotban ülök a konyhában a laptopom felett, amely mellett gőzölög a frissen elkészített kávém. Ennyire volt ma reggel erőm. Magamban viselem még a tegnap este nyomait, és érzem a bőrömön át távozó alkohol szagát.

Így van! A fenti monológommal elárultam, hogy ismét egy kellemes, italoktól nem mentes éjszaka áll mögöttem. Ámde örülök neki, mert ha bár távol vagyok Magyarországtól, az otthoni barátaimtól és a családomtól, azért elmondhatom, hogy idekint a legjobb társasággal töltöttem el a szentestét. Azokkal voltam, akikkel valóban szeretek lenni. Nem kellett senki kedvéért mosolyt erőltetnem az arcomra, vagy visszafogni azon énemet, amelyre a legjobb szó: Bunkó! Nem! Most valóban jó volt minden. Így az írásom legelején szeretnék minden kedves olvasómnak Nagyon Boldog Karácsonyt és Sikerekben Gazdag Új Évet Kívánni!

1, Túl az egy éven:

Milyen fura is ezt kimondani, de ez így igaz! December 15-én múlt el egy éve már, hogy elhagytam Magyarországot, és döntöttem úgy, megpróbálok egy új életet kezdeni. Aki követte a blogomat, jól tudja, nem mindig volt zökkenőmentes, de összességében nem panaszkodhatom. Az elmúlt pár hónapban sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb is vagyok. Úgy gondolom, mindez azért van, mert egy nagyszerű emberrel osztozom a mindennapjaimon, aki legalább annyira őrült, mint én. Most pedig a megérdemelt pihenésemet töltöm, mert a cég, ahol dolgozom szünetel, ezért nekem is jut valamivel több mint egy hét munka nélkül eltöltött idő.

Szóval... Valóban túl vagyok az egy éven. Sokat változtam, mióta kint vagyok, de be kell látnom, életem egyik legjobb döntése volt, hogy elhagytam a hazámat. Nem azért, mert otthon nem szerettem, nem azért, mert otthon nem voltak barátaim, nem azért, mert gondok lettek volna a családommal, hanem azért, mert olyan dolgokat éltem át - és remélem, fogok is még -, amelyekről álmodni sem mertem. Otthon a kis városunkat is alig hagytam el, mert nem igazán volt rá pénzem, hogy megtegyem. Ha a barátokkal elterveztük, elmegyünk valahova egy hétvégére, akkor előre gyűjtögetnem kellett. 

Amikor kijöttem, akkor egy barátom azt mondta nekem, hogy idekint két féle ember lehetek: Gyűjtögető, aki dolgozik és nem él, vagy olyan, aki éli is az életét, amelyből egyenesen következik, hogy nem tud annyi pénzt megspórolni, mint a gyűjtögető. Én az első kategória voltam. Hónapokon keresztül csak dolgoztam, gyűjtögettem, alig mozdultam ki a szobából. Mindezt azért, mert ezért jöttem ki. Apum halála után viszont elkezdtem azon gondolkodni, miért is gyűjtögetek? A válaszom mindig az volt, hogy legyen pénzem. Hónapokkal később megjelent egy Nő az életemben, aki mindent felforgatott. Mivel a kedvében szerettem volna járni, ezért mászkáltunk sokat, ha tehettük, akkor a barátokkal összefogva más városokba is elmentünk. Idővel rá kellett jönnöm, hogy ez jó! Már nem csak azért szerettem volna menni, hogy az ő kedvében járjak, hanem ezért is, mert én is nagyon élveztem. Lassan, de megváltozott a hozzáállásom. A gyűjtögető életstílusból - Igen, ez egy életstílus! - átváltottam az életet is élvező emberre. És nem bánom egy percét sem. Hogy miért? Az majd a 2. pontban kiderül.

Így összegezve az első évemet, azt kell mondjam, köszönöm, jól vagyok. Nem felhőtlen az életem, de jelenleg sokkal jobb mint otthon volt. Ha csak ennyi lett volna az egész és holnap haza kellene mennem, akkor büszkén mondhatnám, megérte. Emelt fővel gondolhatok arra, hogy én bele mertem vágni, és a kezdeti nehézségek ellenére megálltam a helyem.

2, Utazások:

Korábban, ha eljutottam valahova, akkor az egy blogbejegyzést érdemelt, de október óta valamiért nem írtam. Ennek nem volt különösebb oka, de így alakult. Pedig Skegness, Boston, Rutland Water, Leicester, Notthingham és sok egyéb város után nem túl régen eljutottam Londonba is.

Igen, az elmúlt másfél hónap elég mozgalmas volt. Novemberben hazamentünk egy villámlátogatásra. Sajnos már nem volt elég szabadságom, ezért mindössze öt napot töltöttünk otthon, majd jöttünk is vissza, de alig egy héttel később egy hirtelen ötlettől vezérelve - A hirtelen ötlet valóban az volt. Este megbeszéltük és reggel 6 körül már úton is voltunk. - négyesben elmentünk Londonba. Be kell vallanom, hogy nem okozott csalódást. Notthingham után ismét egy olyan városban jártam, ahol körülölelt a történelem. Ahogy az utcákon mentünk és elhaladtunk a Big Ben (Clock Tower), a Tarafalgar tér (Trafalgar Square), a Tower-híd (Tower Bridge) és a Tower mellet eszembe jutottak a kosztümös filmek, vagy azok, amiket tanultam. Persze a látnivalók nem merültek ki a fentebb felsoroltakban, hiszen sok mindent megnéztünk a rövid ott tartózkodásunk alatt, de az időnk kevés volt. Mégis hatalmas élménnyel gazdagodtam.

A londoni kirándulás után pedig elmentünk Notthinghamba. Már jártam ott, de most sokkal jobban körülnéztünk. Robin Hood legendája megelevenedett előttünk. Az utcákon ott járt velünk a legenda szelleme. Kis táblákon elolvashattuk a legenda történetét és megnézhettünk számos fantasztikus helyet.

Notthingham

Notthingham Kastély

A Robin Hood szobor, Notthingham

A laptopom lassan lemerül. Így én is be kell, fejezzem a kis beszámolóm, de megígérem, hamarosan visszatérek egy újabb bejegyzéssel. Addig is, jót ne halljak senkiről és élvezzétek ti is az ünnepeket!

Szabadabban száguldani

Nem sokkal múlt reggel nyolc, és egy forró teát szürcsölgetek, mert a torokfájás, a köhögés és a folyamatos orrfolyás egyvelege kínoz. Emellett, néha egy kis hőemelkedés is jelzi jelenlétét. Szóval egy laza nátha igyekszik legyűrni, de nem engedhetem meg magamnak ezt a nem túl felemelő érzést, ezért egy kis teás, gyógyszeres kezelést alkalmazva igyekszem felvenni a harcot a kis aljassal.

Ma reggel ismét eldöntöttem, hogy elköszönök a Windows operációs rendszertől, amit már régen meg kellett volna tennem. Lehet, ezek után a Windows kedvelők megköveznek, de be kell vallanom, egy cseppet sem kedvelem ezt a rendszert. Éppen ezért még a mai napon visszatérek a Linux egyik változatára, de azt még nem döntöttem el, melyiket szeretném viszont látni a laptopomon. Természetesen nekem is vannak már bevált rendszerek, amelyek odafent porosodnak valahol a szobám mélyén egy tokban. A lényeg, hogy ez lesz az utolsó bejegyzésem, amelyet erről a rendszerről teszek közzé.

Nem is tudom, mikor jelentkeztem utoljára. Tudom, meg lehetne nézni, de most nem veszem ezt az apró fáradtságot sem. Az igazság az, hogy van miről mesélnem. Az elmúlt hetekben felgyorsult velem az élet, amit lehet akár szó szerint is venni. Ugyanis két héttel ezelőtt vettem egy autót. Igen, megvan az első autóm ebben az országban. Egy barátom segítségével, de megszereztem egy 2001-es Renault Megane Scenic típusú gépjárművet. Persze a történet nem ilyen egyszerű...

Hogyan szereztem jogosítványt, biztosítást és autót Angliában?

Ezt a részt csak az olvassa el, akit a fenti kérdés valóban érdekel. Akit nem, az lépjen bátran tovább.

Kezdésnek azt hozzá kell tenni, hogy magyar jogosítvánnyal is lehet vezetni idekint, sőt biztosítást is lehet szerezni, de - és itt jön az ok, amiért én a csere mellett döntöttem. - angol vezetői engedéllyel sokkal olcsóbb a biztosítás. Személy szerint nekem, közel 90 font spórolást jelent havonta, hogy lecseréltem. A másik ok, hogy az angol vezető engedély már felér egy hivatalos okmánnyal, amit idekint szinte mindenhol elfogadnak.

Az első lépések:

Miután eldöntöttem, hogy veszek egy autót és lecserélem a jogosítványomat, be kellett menni a postára és kérni egy D1-es nyomtatványt, amit a helyszínen ki kellett fizetni és nem kevesebb, mint 50 angol fontba fájt nekem. Majd a kitöltés után el kell küldeni az illetékes hatóságnak, de - és ez a fontos - mellékelni kell egy személyi igazolványt vagy útlevelet. Ennél a résznél kicsit megtorpantam. A D1-es nyomtatványon le volt írva, hogy nem fogadnak el másolatot csakis az eredeti példányt. Mivel nekem van érvényes útlevelem és személyi igazolványom is, ezért nem volt túl kockázatos, de mégis elgondolkodtatott egy pillanatra. 

Természetesen szükség volt még hivatalos igazolványképre, ami idekint egyszerűen megy. A postán volt egy automata, amibe bedobtam a megfelelő összeget - már nem emlékszem mennyi volt, de talán 3-5 font -, kiválasztottam, hogy mihez szeretnék képet készíttetni, majd jó 2 perc múlva öt színes igazolványkép boldog tulajdonosa voltam.

Miután kitöltöttem a D1-es nyomtatványt, mellékeltem a színes igazolványképet és a személyi igazolványomat, amelyeket elhelyeztem egy borítékba, vissza a postára és már fel is adtam. Emellett az autót már át is írattuk a nevemre, amiről kaptam is egy papírt, ugyanis a hivatalos okmányt az előző tulajdonosnak ugyancsak el kellett küldeni a megfelelő hatóságnak. Az autó átíratása mindössze 5 perc volt és egy bélyeg árába került. Úgy gondolom, ez sokat elárul.

A biztosítás:

Miután a jogosítványt elintéztem és várakozó üzemmódba kapcsoltam, ugyanis azt mondták, hogy 2-4 hét, mire megérkezik, nem volt más, mint utánanézni a biztosítások nyújtotta lehetőségnek. Három telt el azóta, hogy feladtam az okmányaimat, és egy barátom segítségével, egy ködös vasárnap reggelen nézegettük a biztosításokat. Akkor már úgy írtuk be, hogy van angol - persze ekkor még nem volt - jogosítványom. Az árak komoly mértékben leredukálódtak az "EU-s jogosítvánnyal rendelkezem" opcióhoz képest. Beírtuk az adatokat, ami számomra elég körülményes volt, mert annyi és olyan adatokat kértek, hogy csak pislogtam. Mióta van jogosítványom, milyen bónuszom van, mióta nem volt balesetem, a lakhelyem kockázati besorolása, garázsban, utcán, nyilvános parkolóban vagy a ház előtt parkol-e az autóm éjszaka, nappal hol tartom, mire használom és még számos egyéb kérdés, amelyek bármelyik irányba billenthették a későbbi fizetendő összeg nyelvét.

Miután minden kitöltöttük jött egy e-mail, amelyben fel voltak sorolva azon biztosítok, amik szóba állnak velem. Határozottan sok volt belőlük. Én kiválasztottam a legkedvezőbbet, és percekkel később már meg is volt a biztosításom. 

Kirándulások:

Még aznap, hogy elintéztük a biztosítást eldöntöttem, el kell mennünk valamerre autókázni. Ezért Totya barátom mondta, menjünk el Rutland Water-hez, ami annyira nincs is messze, de arra pont jó, hogy szokjam egy kicsit az autót és a jobb oldalas vezetést. Éppen ezért hárman - Totya és a barátnőm - elindultunk, hogy felfedezzük ezt a "kis" tavat.

Ha érdekel, akkor itt megtekintheted Rutland Water-t.

Nagyobb térképre váltás

Jól sikerült a túrázás. Kezdésnek meglátogattunk egy olasz éttermet, mert mindhárman éhesek voltunk. Majd kicsit feltérképeztük a tó egy részét, amelyre sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy kicsi lenne semmiképpen. Majd valamikor 5-6 óra körül haza is értünk.

Első alkalomnak nagyszerű volt. Gyorsan megszoktam a jobb oldalt, a közlekedést és a bal kézzel való váltást. Bevallom, a bal kézzel való váltástól tartottam a legjobban, de szerencsére pillanatok alatt átálltam.

A következő héten pedig elmentünk a National Space Centre-be, ami ugyancsak kellemes élményt nyújtott számunkra.

Ha érdekel, akkor itt megtekintheted National Space Centre-t.

Nagyobb térképre váltás

Ott a Sir Patrick Moore Planetáriumban megnéztünk egy aranyos előadást, ami sokkal inkább gyerekeknek, semmint felnőtteknek szólt, de úgy gondolom, kár lett volna kihagynunk. Az előadás címe "We Are Aliens!" volt, Ruppert Grint volt a narrátor. Ha valakinek ismerős ez a név, de nem tudja hova tenni, akkor elárulom, ő formálta meg a Harry Potter sorozatban Ron Weasley karakterét.

Egy kis ízelítő a "We Are Aliens!" c. előadásból:

Bátran kijelenthetem, hogy autóval idekint is sokkal könnyebb, de legalább is szabadabb az élet, de úgy gondolom, ezt nem kell senkinek sem bemutatnom.

Azóta már fuvaroztam, szállítottam és egy hajnalban még a rendőrök is megállítottak, de ezekkel már nem untatok senkit.

További kellemes hétvégét mindenkinek!

Rövid visszaemlékezés

A mai napon visszakanyarodok a múltba és egy kis összefoglalóval jelentkezem.

A hirtelen döntés:

Aki olvasta a blogom tudja, nem egy előre eltervezett döntés vezetett oda, hogy útra keltem. Mindössze egy szerencsés véletlen és egy barát segítsége egy jó pillanatban. Otthon sok időm ment el a munkakereséssel, de sajnos nem voltam könnyű helyzetben. Apum nagyon beteg volt és nem szerettem volna magára hagyni - később mégis ezt kellett tennem. Éppen ezért igyekeztem a lakóhelyem környékén keresgélni, de sajnos a lehetőségek közel álltak a semmihez. Végül a fent említett barát javaslatára és biztatására úgy döntöttem - Apum hathatós támogatásának köszönhetően. -, hogy megpróbálok Angliában érvényesülni. Alig több mint egy hetem volt mindent elintézni, de sikerült szinte mindent megoldanom.

Az első hónap és a tragédia:

2012 végén egy szombati napon érkeztem meg a ködös Angliába igen csekély nyelvtudással. Meglehet, ma már nem is merném nyelvtudásnak nevezni. Mivel én azért jöttem ki, mert bíztam abban, egy ügynökségen keresztül el tudok valahol helyezkedni, így érkezésem után két nappal már mentem is a fentebb említett barát segítségével egy ügynökségre, akik alázatosan közölték velem, idén már nem közvetítetek embereket sehova. Az első pofon meg is történt, de nem adtam fel. Kedden már egymagam mentem be egy másik ügynökséghez, ahol azonnal be is regisztráltak, majd még aznap elküldtek dolgozni egy szomszédos városba egy gyárba. Örültem és kissé féltem is. Végül mindössze három napot dolgoztam, mert utána nem volt rám szükség. Azután két hét semmitevés következett. A tehetetlenség és apum romló állapota kikészítette az idegeimet. A tartalékom fogyott, a szállást fizetnem kellett és a helyzetem nem tűnt túl rózsásnak. A barát folyamatosan támogatott. Azt mondta, hogy lesz munka, csak meg kell várnom az új évet. Így is tettem: Vártam.

Elérkezett az új év, apum kórházba került szilveszter éjszaka és egyre inkább azon voltam, hogy haza kell mennem. Másodikán ismét bementünk ahhoz az ügynökséghez, ahol első alkalommal voltunk, de nagy meglepetésemre azonnal be is regisztráltak, majd közölték, hogy másnap mehetek is dolgozni. Végre valami öröm! Mentem is egy zöldséggyárba pakolászni, dobozt hajtogatni és palettázni. Úgy éreztem kezd jobbra fordulni a helyzetem, de január 9-én apum elhunyt. Összeomlottam. Távol az otthonomtól, egy ismeretlen világban nem tudtam igazán megosztani a fájdalmam senkivel. Magam voltam. Nehezen, de összeszedtem magam és úgy döntöttem, nem megyek haza. A külvilág felé azt mutattam, nincs bajom, de belül szilánkokra törtem, és nem tudtam össze tudom-e ragasztani a darabokat valaha.

Kezdett jobbra fordulni minden:

Január végén elküldtek egy új gyárba dolgozni, ahol már az első nap nagyon meg voltak elégedve a munkámmal és megkérdezték, szereznék-e menni másnap is. Persze, hogy szerettem volna. Másnap is hasonló volt. A munkám nem volt könnyű, de jól esett a dicsérő és biztató szó. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt hetekben 2-3 napokat dolgoztam egy héten, ami nem volt túl sok. Az új gyárban számítottak rám és végre heti öt néha hat napot is mehettem dolgozni, mellette, ha volt időm, akkor küldtek a zöldséggyárba. Igen, 7 napokat dolgoztam. Februárban 24 napot dolgoztam és mindössze 4 szabadnapom volt, de nem érdekelt, mert március elején muszáj volt hazamennem, hogy apum dolgait elintézzem.

Magyarország után:

Otthon vegyes érzéseim voltak, de erre most nem térek ki, mert egy elég hosszú beszámolót írtam akkoriban erről. Visszajöttem és szerencsére minden ott folytatódott, ahol abbamaradt. Azóta a cég felvett dolgozni, de most sem érzem magam biztonságban. Olyan könnyedén vállnak meg egy menedzsertől, akár egy "egyszerű" alkalmazottól. Azaz egy apró hiba és gondolkodás nélkül elküldenek, mivel úgy is jöhet a helyemre másik 100, ha nem 1000 ember. Minden héten látok új embereket, akiket az ügynökség küld. Vannak olyanok, akik visszatérnek, de vannak, akikkel többé nem találkozom. Örülök, hogy van munkám, de mégsem nyugodhattam meg. A minimumot keresem, de így is sokkal jobb, mint otthon. Jelenleg terveket szövögetek a jövőre nézve, de nem tudom, miként alakulnak a dolgaim.

Most az egyik legfontosabb, hogy fejlesszem az angolom. Igaz sokat tanultam, de főként lengyelekkel, szlovákokkal, lettekkel és néhány orosszal dolgozom együtt. Persze vannak magyarok is, de egymás között mi is, ahogy a többiek, a saját nyelvünkön beszélünk. Így nem könnyű a nyelv tanulása. Mégis itt vagyok Angliába és hol máshol próbálja megtanulni ezt a nyelvet, ha nem itt?

Címen gondolkodván... Cím nélkül :)

Pontosan két hónap és egy nap telt el a legutóbbi bejegyzésem óta. Még leírva is hihetetlen. Pontosabban számomra az, mert ez is azt támasztja alá, mennyire gyorsan telik az idő. Alig néhány hónap és már egy éve taposom Anglia rögös és zökkenőktől egyáltalán nem mentes útját. Az meg csak hab a képzeletbeli tortán, hogy az elmúlt két és fél hónapban teljesen megváltozott az életem. Miért? Erről is fogok mesélni ebben a kis beszámolómban.

Hirtelen nem is tudom, hol kezdjem el az írást, mert a gondolatok most a szokásosnál is jobban keverednek az elmémben. Meglehet, hogy az elfogyasztott sörnek is köszönhető ez. Szóval... miután jól átrágtam - legalább két percig tartott - kezdem a beszámolómat egy örömteli hírrel. idén januárban kezdtem el dolgozni a jelenlegi munkahelyemen. Korábban leírtam, mit is művelek ott, ezért erre nem térnék ki feleslegesen. A történetemben vissza kell kicsit kanyarodnom, mert nagyjából hét héttel ezelőtt az akkori menedzser - akit sajnos azóta már elküldtek - egy napfényes reggelen odajött hozzám és a szokás reggeli "Hogy vagy?" után megkérdezte tőlem, szeretek-e ott dolgozni. A válaszom persze igen volt, majd megkérdezte, akarok-e ott dolgozni. Ekkor igennel feleltem, amire ő csak annyit mondott, akkor írunk egy papírt, majd tovább ment, hogy üdvözölje a többieket is. Nagyon izgatott lettem, mert "Full time" - ahogy idekint nevezik azokat, akiket nem az ügynökségek, hanem az adott cég alkalmaz - esélyes volt a dolog. A következő hétfőn kaptam is egy amolyan előszerződést, amit négy héttel ezelőtt egy hivatalos szerződés is követett, azaz most büszkén kijelenthetem, hogy megszereztem az első "Full time" munkámat távol Magyarországtól.

Úgy gondolom erre azért már büszke lehetek. A nyelvtudásomon még rengeteget kell javítani, sokat kell tanulnom, de egyre inkább úgy érzem, most jó úton haladok. Nem is szeretnék letérni erről az ösvényről. Bízom benne, ez most valóban tartós és kifizetődő lesz. Volt, hogy egy kis összejövetelt valakinél, de számos alkalommal autóba ültünk és átmentünk más városokba, vagy éppen a tengerparton töltöttünk el egy napot. 

A következő rész a kölcsönös tiszteletről és alázatról szól. Legutóbb beszámoltam arról, hogy egy ismerősöm kijött hozzám és azóta együtt élünk. Nem tudom szavakba önteni, mennyire nehéz volt az első hónap. Az érkezésével, mintha egy lavina indult volna meg, és nem sokon múlt, hogy mindkettőnket magával nem taszított a mélybe. Folyamatos viták, nézeteltérések és feszültség jellemezte a kapcsolatunkat. Azután valami megváltozott. Idő kellett mindkettőnknek, hogy belássuk, most nem csak az egyéni érdekek számítanak, hanem alkalmazkodnunk kell a másikhoz is. Mindketten makacsok, akaratosak és uralkodó típusok vagyunk. Egyikünk sem volt képes kompromisszumot kötni és a másik akarata alá helyezni a sajátját. Mikor ezeket a sorokat írom, ő itt ül mellettem és arra vár, hogy befejezzem az írást és elkezdjünk filmet nézni. Nehezen, de megtaláltuk a közös nevezet. Megértettük, hogy muszáj engednünk kicsit, mert ez mindkettőnk érdeke. Végre nincsenek viták és veszekedések. Próbáljuk tolerálni a másik bolondságát, és ha kell, akkor magára hagyjuk. Milyen lesz a közös jövőnk azt előre nem tudhatom. Bízom benne, a nehezén már túl vagyunk, de nem vagyok naiv, és jól tudom, az élet a legkiszámíthatatlanabb dolog, ami a legváratlanabb helyzetekben gördít elénk akadályokat. Az biztos, hogy hálás vagyok neki, amiért még itt van mellettem és ennek köszönhetően én is jobb ember lehetek.

Végül pedig egy kis nyári beszámolóval folytatom. A nyár a csavargásról és az élet örömeiről szólt. A kint megismert barátokkal hétvégente mindig programokat szerveztünk. Volt, hogy összeültünk valakinél, ahol iszogattunk és beszélgettünk, mindeközben természetesen jót szórakoztunk, de előfordult, hogy autóba ültünk és elmentünk más városokba, vagy éppen egy-egy napot a tengerparton töltöttünk. Sok szép helyen voltunk, és olyan épületeket, kastélyokat, tájakat láttunk, amelyeket eddig valóban csak a filmekben.

Ez előző bekezdésnél még azt hittem, az lesz az utolsó, de rájöttem, írnom kell még valamit. Sok emberrel megismerkedtem az elmúlt hónapokban és sajnos nem egyben csalódnom is kellett. Nem minden esetben az ő hibájukból kifolyólag, mert akadtak esetek, hogy én voltam az idiótább, de nem túl régen mérlegelnem kellett, kik is azok, akikre valóban számíthatok és havernak, esetleg barátnak nevezhetek. Van egy társaság, akikkel a fentebb említett dolgokat műveljük, és velük valóban nagyon jó együtt lenni. Sok baromságot művelünk együtt és sok emlékkel, tapasztalattal és legfőképpen élménnyel gazdagítják a kint eltöltött időmet. Sajnos vannak olyanok is, akikkel már csak köszönő viszonyban vagyunk, mert vélt vagy valós sérelmek miatt, de eltávolodtunk egymástól.

Személyes tapasztalatom az, hogy az ember itt is olyan lesz, mint otthon volt. Idővel, ha kialakul az új élet, az új barátokkal, akkor elengedi magát és hagyja, hogy a valódi énje elszabaduljon. Akkor derül ki, milyen ember is ő valójában. Én sosem akartam elérni, hogy minden ember kedveljen vagy szeressen, mert tudom, az én természetemet sokszor nem könnyű elviselni. Mégis, akik jelen pillanatban mellettem vannak, azokat örömmel nevezhetem a barátaimnak, és legfőképpen büszke vagyok arra, hogy megismertem őket.

A feje tetejére állt világ...

Egy gyors és rövid bejegyzésre kerül ma sor, mert már több mint egy hónapja nem írtam, azaz nem adtam számot az itt történtekről.

Mióta kint vagyok, azóta folyamatosan történik valami. Akadnak olyan hetek, hogy kissé egyhangúvá válnak a napok, de sosem mondhatom azt, hogy teljesen egyformák. Az elmúlt három hétben pedig nagyon felgyorsultak az események és a feje tetejére állt idekint velem a világ.

A történet röviden annyi, hogy egy nagyon régi és jó barátomnak felajánlottam, jöjjön ki hozzám. Segítek neki mindenben, a kiútban, a szállásban, a munkakeresésben és egyéb dolgokban. Néhány hét kellett neki, hogy elszánja magát, de végül is feladott mindent és kijött. Bevallom, csak utólag döbbentem rá, nem gondoltam át rendesen ezt én sem.

Mivel tudom, milyen nehéz a kezdet és azt szerettem volna, hogy spóroljon, ezért megbeszéltük, hogy eleinte velem lesz egy szobában. Ebből máris jött az első gond, ugyanis a landlord közölte, hogy jöhet hozzánk, de akkor majd 300 fonttal megemeli a ház bérlési díját. Mivel a többiekkel nem szerettem volna kibabrálni, ezért elkezdtem új szobát keresni. Találtam is és már át is költöztünk... Jó helyen van a ház, jó társasággal, de a régi ház és az ott szerzett barátok hiányoznak.

A második nehézség a munkakeresés lett. Természetesen bementünk egy-két ügynökségre, de jelenleg nem akar semmi összejönni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehézkes lesz, de most így alakult a dolog. Egyikünk sem adja fel, de nem könnyű így a helyzet.

A harmadik nehézség az, ami minden külföldre utazó embert elér: a honvágy. A napok telnek, a négy fal nyomasztóan telepedik rá és tartva még az ismeretlentől nem igazán mer még kimozdulni. A barátok levelei és a hosszú napok pedig kikezdik. A honvágy és az új érzések pedig kikezdték. Igyekszem tartani benne a lelket, de nem könnyű. Nehéz mind a kettőnknek. Én már túl vagyok azon, amiben most ő van, de most én vagyok az egyetlen, akire idekint támaszkodhat, aki idekint tud neki segíteni, ami azért számomra is nehéz és nagy felelősség.

Ezzel be is fejezem a fenti kis beszámolóm. Bízok benne, hogy jobb lesz a helyzet és kitartunk mind a ketten.

Azért egy kis jó hírrel is szolgálhatok a kedves olvasóimnak. Múlt héten felkerekedtünk négyesben és elmentünk egy egész napos kirándulásra. A fő célpontunk Skegness volt, hogy megnézzük a tengerpartot, de megálltunk Stamfordban, hogy szemügyre vegyünk egy kastélyt és visszafelé Bostonban, hogy ott megnézzük a Szent Botolph (St Botolph's Church) templomot.

Az utunk első felében megálltunk Stamfordban, hogy szemügyre vegyük a Burghley House csodálatos panorámáját. Be kell vallanom, hogy csodálatos élményben volt részem. Mivel nem volt beütemezve ez az út, ezért belülről nem néztük meg, de így sem lehetett okunk a panaszra.

Folytatásként elmentünk megnézni a skegnessi tengerpartot, ami nem nyújtott ugyan csodálatos látványt, de úgy gondolom, megérte meglátogatni. Néhány órát azért sikerült eltöltenünk ott.

Visszafelé pedig megálltunk Bostonban, hogy szétnézzük kicsit és be kell vallanom, a St Botolhp's Church minden képzeletemet felülmúlta.

Legközelebb igyekszem kicsit bővebb és tartalmasabb beszámolót készíteni, de sajnos most ennyire futotta az időmből.

Kellemes napot mindenkinek!

Vissza a kezdetekhez...

Az elmúlt 2-3 hétben nagyon sok cikket olvastam külföldön élő magyaroktól. Sok esetben amolyan sikertörténetek virtuális szemtanúja lehettem, de akadtak olyanok is, akik a saját kudarcukat írtál le. Voltak, akik Angliában, Németországban, Görögországban esetleg Amerikában próbáltak szerencsét, de a közös mindegyik történetben az volt, hogy Magyarországon szinte lehetetlen a megélhetés, vagy reménytelennek tűnik az előrejutás, a jövő megalapozása. Akik velem tartották korábban, ők jól tudják, én miért vágtam neki a nagy világnak, ezért ezt most nem is írom le még egyszer. Amit viszont leírok, hogy milyen nehézségekkel és akadályokkal kellett megküzdenem.

Azt külön is kiemelném, hogy én a saját tapasztalataimat írom le. Ez ne jelentsen senkinek sem kiindulópontot, csakis egy kis ismertető jelleggel teszem mindezt. Mivel a város, ahol vagyok egy kis város, így az árak egyáltalán nem felelnek meg a nagyobb városok áraival, amik akár zónánként is változhatnak. 

Indulás előtt

Több cikkben is olvastam, hogy nyelvtudás nélkül vágtak neki a dolgokban. Ez persze lehetséges, de nem minden esetben hatásos. Úgy gondolom, ha valaki arra az elhatározásra jut, hogy külföldre utazik dolgozni, akkor az nem két nap alatt dől el, hanem egy hosszú folyamat láncreakciója, és a gondolat már érik. Éppen ezért fenni kell a fáradtságot és nekiállni tanulni a nyelvet. Meg lehet próbálni minden tudás nélkül is, de csak újabb nehézségeket rakunk a saját vállunkra, ugyanis külföldön a hivatalos dolgokat nem magyarul kell elintézni. Persze, ha valaki szerencsés és segít neki egy barát, akkor minden könnyebb, de most tegyük fel, hogy a barát nem intézi el helyettünk a dolgokat. Akkor minden nyelvtudás nélkül mire számítunk? Ezen a dolgon célszerű elgondolkodni.

Papírok és a hivatalos dolgok

Én Angliába jöttem, ami jelenleg Európai Uniós tagállam, ami annyit jelent, hogy személyigazolvány elég volt, hogy át tudjam lépni a határt. Idekint az első dolgom volt beszerezni egy telefonszámot, mert az mindenhez kell. Mivel ügynökségen keresztül próbáltam meg munkát szerezni, ezért oda kötelező a telefonszám, ugyanis az nélkülözhetetlen. Azután minél hamarabb kellett egy bankszámlaszám, amire majd utalni fogják a fizetésem. Ez volt az első kellemetlen része a dolgoknak. Ugyanis érkezésem előtt néhány hónappal szigorítottak a bankok és így nem igazán sikerült eleget tennem a feltételeknek. Néhány banknál feltétel az NI szám leadása. Az NI szám talán a legfontosabb tényező, ha valaki Angliában szeretne hivatalosan munkát vállalni. Ennek a fontosságára nem térek most ki külön, mert az NI szám egymagában is megérne egy cikket, de mások már megírták ezt helyettem. Ezért ITT egy magyar ismertetőt lehet olvasni róla, ITT pedig egy angol honlap leírása.

Az NI szám igényléséhez, az ügynökségen, de akár ha már fix munkára is jöttünk ki, de még a banknál is szükség van egy lakcímre. Így érdemes olyan helyre költözni, ahol hosszabb távra tervezünk, különben nem keveset lehet majd rohangálni, hogy minden levél jó helyre érkezzen. A bankkártyát például simán kipostázzák, majd rá néhány napra megérkezik a PIN-kód is és így tovább. Végül be kell menni aktiválni a kártyát a bankba.

Az NI számról még annyit, hogy ha megvan az interjú időpontja és helyszíne, akkor ott fel fognak tenni néhány kérdést - itt ismét nem árt a nyelvtudás, de ide lehet kísérettel is menni -, majd ha minden rendben van, akkor 1-2 héten belül ki is postázzák az NI számot, amit kell az ügynökségnek, de például enélkül nem is kaphat senki sem teljes munkaidőt. Röviden az NI szám nélkülözhetetlen!

A munka

Most már van szállásunk, van NI számunk és talán már folyamatban van a bankszámla is. Keressünk munkát. Mivel nem mindenki tökéletes nyelvtudással és fix munka miatt hagyja el Magyarországot, ezért marad az ügynökség. Én személy szerint az angliai tapasztalataimat írom le. Az ügynökségen előszeretettel küldik haza az embert, hogy tanulja a nyelvet, esetleg azt mondják, most nem tudják regisztrálni. Ez ne kedvtelenítsen el senkit, mert az nem a teljes kudarc. Persze itt ismét a nyelvtudás hívnám fel mindenki figyelmét, mert az itt is kell.

Ha valaki eljut mégis addig, hogy beregisztrálják és tesztet is töltessenek ki vele, az még nem jelenti, hogy holnap már dolgozni is fog. Persze előfordulhat, mert én az első ügynökségemnél, már két órával a regisztrálás után dolgoztam. A másodiknál pedig másnap. Ámde sokszor tesztelik az embert. Ezért érdemes minden egyes nap a nyakukra járni, hogy lássák, te valóban dolgozni szeretnél. Ez eredményhez vezethet.

Itt fel kell hívnom a figyelmét mindenkinek arra, hogy eleinte ne számítson álommunkára. Szinte biztos, hogy egy gyárba fog kerülni és robotmunkát kell végeznie. Akár tetszik, akár nem menni kell. Itt nem érdekel senkit az alkalmazott lelki világa és hasonlók. Ők küldenek, neked menni kell. Ha valaki nem képes erőt venni magán, akkor meg se próbálja ezt az egészet, mert nem neki való. Ez egészen addig így fog menni, ameddig - és most ismét visszakanyarodunk - nem beszéli kellőképpen a nyelvet. A gyári munkák előnye, hogy ha megmutatják, akkor meg lehet oldani, mert a legtöbb nem igényel komoly gondolkodást.

Személyes tapasztalatból mondom, ha valaki jól dolgozik, akkor az adott cég visszahívja. Ugyanúgy az ügynökségen keresztül, de a cég menedzsere kérésére, ami jól jöhet, hogy később akár teljes munkaidőt is kapjon valaki az adott helyen. Ez persze nem minden helyen megy így, de saját és mások tapasztalatai alapján írom, hogy számos helyen van ez így.

A szállás

A szállásról annyit, hogy szoba és szoba között is hatalmas a differencia. Én nagyjából három ugyanakkora szobát jártam már meg, és mind a háromért más-más összeget kellett fizetnem. Erről is írtam már korábban, ezért nem merülök most bele.

Ami számít az a társaság. Nem mindegy, hogy kikkel lakik az ember. Az első hely számomra olyan volt, mint egy tömegszálló. Bízom benne, hogy már nem kell hasonlót megtapasztalnom. Ha valaki egymaga érkezik, akkor elég számára egy "single room" amiben el tud vonulni, ha úgy érzi és meg van benne a magánszférája. Viszont a pároknak sokszor könnyebb, mert feleződnek a kiadások és sokkal könnyebnek tűnnek az anyagias részek. Értem ezt úgy, ha mind a ketten dolgoznak. Idővel ők, akár ki is vehetnek egy kisebb házat, ami megnöveli a kiadásokat, de bőven tartható.

Kiadások

Ugye mindenkinek vannak alapvető szükségleteik. Értem ez alatt az ételeket, járművet, szállást és így tovább.

Mivel enni kell, ezért ezen nem érdemes spórolni. Persze eleinte lehet, de idővel nem baj, ha kicsit többet enged meg az ember magának. Az élelmiszerek ára nem igazán különböznek az otthonitól. Sőt, van számos olyan élelem, ami még olcsóbb is. Én hetente egymagamra olyan 30-50 £-ot hagyok a boltokban hetente. Ebben benne van minden, amire szükségem van. Nem igazán fukarkodom az élelmiszerrel. Ennyi kényelmet megengedhetek magamnak.

Mivel autóm még nincs, ezért tömegközlekedéssel járok, amit inkább csak akkor veszek igénybe  ha dolgozni megyek, mert a munkahely elég messze van. Angliában napijegy van, amit itt városon belül egész nap fel lehet használni, bármelyik buszon, és ez 2 £ naponta. Vannak bérletek is, de eddig csak hetit vettem, amit most nem tudok pontosan, de 8,5 £ körül van.

A szállás mindenkinek más lehet, mert ez függ, hogy melyik városban van és milyen környéken. Szóval ez tényleg sok változós dolog, de ha nem a nagyobb városokat nézzük, akkor egy "single room" 160-300 £ körül van havonta, egy "double room" pedig 200-500 £ körül. Ezek mind csak ismertető jellegűek.

Újabb összefoglaló

A hónapok gyorsan elszálltak, mint múló pillanatok, de a hiány nem csillapodott. Ma már csak a fényképekről mosolyog vissza rám, s talán ott ahová került még lát engem, de már nem hallhatom és nem láthatom. Nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe, s olyankor a szívem összeszorul  de már képes vagyok eluralkodni a feltámadó érzéseken. Csak most, mikor már nincs velem, döbbentem rá, hogy nem tudtam neki meghálálni, hogy felnevelt és olyan emberré váltam, aki most vagyok. A legrosszabb, mégis az, hogy már soha nem is fogom tudni megköszönni neki...

Andrew Sinclair - A halál tánca

Hosszú idő telt el a legutóbbi bejegyzésem óta, de eléggé elfoglalt voltam, ami nagyon jó dolog. Az elmúlt hetekben hat napokat dolgoztam, majd a szabadidőmben pihentem, írtam a regényem és a barátaimmal voltam. Persze folyamatosan azon gondolkodtam, mit is írjak majd ide, ami nem is olyan túl unalmas, de mégis ide kapcsolódok, aminek köszönhetően az olvasók kicsit jobban belelátnak abba a világba, abba az életben, amiben most én vagyok. Jött az ötlet, hogy leírom egy hetem, ami nem biztos, hogy túl érdekes lenne, de ez is elég képlékeny, mert kinek mi az érdekes?! Arra is gondoltam - és ezt meg is fogom valósítani! -, hogy készítek egy cikket a negatív és pozitív dolgokról. Nem csak azokról, amiket én éltem vagy élek át, hanem amelyeket mások. Ilyet már most sokat tudnék írni, és ha össze szedném egy csokorba őket, akkor egy igen hosszú kis cikk kerekednek ki belőle, de ezzel még várok, gyűjtögetek és idővel megírom.

Ám ez a mostani bejegyzésem az elmúlt hetekről fog szólni. Még így az elején nem tudom, hogy miket fog tartalmazni, de hamarosan kifúrja magát a dolog, és remélem, mire a végére érek egy kerek egész kis történetté fog érni.

Ahogy írtam, mostanság elég sokat dolgoztam. A Plus Wipes nevezetű helyen, ahol február óta folyamatosan alkalmaznak, szinte biztosnak mondható a heti - hétfőtől péntekig - 40 óra. Azért mondom, hogy szinte, mert  még mindig az ügynökségen keresztül dolgozom, ami nem jelent semmi biztosat. Egyenlőre úgy néz ki, meg vannak a cégnél velem elégedve és kérnek is az ügynökségtől, ami nekem jó. Ebből kifolyólag az elmúlt három héten bőven volt túlórám is, mert folyamatosan behívtak szombatra, vagy megkértek maradjak tovább, esetleg a szabadnapomon hívtak be, mint ezen a héten is.

Szóval az elmúlt időszak munka terén nagyon jónak mondható. Ezt nem szeretném elkiabálni, de bízok benne, hogy ez nem fog negatív irányba változni. Ebből eszembe is jutott egy jópofa történet, amit most megosztok veletek, olvasókkal. 

Még január vége felé ismerkedtem meg Miklós barátommal, aki nagyjából úgy érkezett ide, mint én: Semmi biztos, kis angoltudás és a nagy ismeretlen tele kérdésekkel. Úgy döntöttem, megpróbálok neki segíteni az ügynökségnél, ahol én is vagyok, mert addigra egész jóba lettem az Anette nevezetű hölggyel, aki amolyan főnökféle ott. Szóval felkerekedtünk és bementünk az ügynökségre, de csak Sarah volt bent, aki akkor még nem kedvelt igazán. Mondtam neki, hogy a barátom most érkezett és munkát keres. Majd kérdezett egy-két dolgot Mikitől, aki kissé megszeppenve és némán állt, de én igyekeztem helyette válaszolni. Erre Sarah azt mondta neki, hogy menjen haza, tanulja az angolt és akkor menjen vissza, ha majd úgy beszél angolul, mint én. Nos... ez eléggé meglepett engem, mert akkor még én sem igazán voltam határozott, ami az angolt illette. Ekkor jött a nagy ötlet és egy fergeteges tanácsot adtam Mikinek, aki azóta is előszeretettel alkalmazza. Elmeséltem neki, hogy én eljátszom, hogy mindent értek. Értelmes fejet vágok, hogy ne lássák rajtam a kételyt, majd határozottan rávágom a dolgokra az "I'am understand" és az "Ok" páros valamelyikét. Eddig egész jól be is vált. Szerencsére mostanság már sokkal jobban megértem, amit nekem mondanak.

Ezután a történet után egy másik történetet is elmesélek, ami engem igazán megdöbbentett. Három héttel ezelőtt összejöttünk nálunk egy kis görbe estére. Előkerült az otthonról hozott pálinkám, egy kis whiskey, sok sör és ki tudja még mi, amire már nem is emlékszem. Jól beiszogattunk, majd négyen úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy szórakozóhelyre. Egész jól el is voltunk. Sikerült ketté válnunk az akaratunk ellenére. Ezért Robi - az egyik lakótársam - és én kerestünk egy szimpatikus helyet magunknak. Én azon nyomban táncra perdült. Annyi ital után Travoltának képzeltem magam, míg Robi a pult szélét választotta társnak. Nagy meglepetésemre a csajok úgy kezdtek legyeskedni körülöttem, mintha a mágnes ellentétes pólusai lettünk volna. Összecsaptam a tenyerem, gondolván, ez egy jó este lesz, de nem így lett... Gyorsan rá kellett döbbennem, hogy az angol csajok nem olyanok, mint az otthoniak. Iszonyat lekezelők, lenézők és nagyon bunkó módon tudnak viselkedni. Olyan volt az egész, mintha megfordították volna a nemeket. A csajok vadásztak és keselyű módjára lecsaptak a kiszemelt célpontra. Viszont érezhetően kiutáltak minket külföldieket. Így már nem is volt olyan túl jó a buli. Kicsivel később Roland összetűzésbe került egy csajjal... Ki mással? Majd kidobták a szórakozóhelyről. Végül a rend szigorú őreinek közbenjárására elhagyta a környéket is. Végül hajnal 4-5 körül mi is hazatértünk Robival. Mindannyian levontuk a nem túl kellemes tanulságot és megfogadtuk, hogy oda nem megyünk többet. Mi itt csak megtűrt vendégek vagyunk.

Gyorsan kihevertük a hétvégét és ismét belevetettük magunkat a munkába, amiből még mindig nem volt hiány. Eddig folyamatosan az Auto 1 nevezetű gépnél dolgoztam, de két hete kipróbálhattam a Manual és az Auto 2 gépeket is. Nem igazán értettem, mi ennek az oka, de tanulásnak jó volt. A héten ismét visszakerültem a megszokott 1-re, de immár nem csak Gáborral dolgoztam, hanem egy szlovák sráccal Ivoval, aki már két éve van a cégnél. Első, amit tudni kell róla, hogy nem normális. Komolyan! Iszonyat, hogy milyen baromságokat képes beszélni, aminek köszönhetően - nehogy elismerjem, hogy én is legalább akkora barim vagyok - én is ontottam a hülyeségeket. Így nem teltek unalmasan a vele töltött napok. Sőt, az angolban is sokat segít. Ha valamit nem jól mondok, vagy nem jut eszembe, akkor kijavít és tanácsot ad, ami nagyon jó, mert ezen a héten többet tanultam, mint az elmúlt hónapban.

Már a múlt héten is előfordult két alkalommal, hogy nekem kellett a gépet beállítanom, de a héten odajött hozzám a supervisor és megkérdezte, képes vagyok-e egymagam beállítani a gépet a következő megrendeléshez. Én határozottan igent mondtam neki. Ezután közölte velem, hogy nekem kell a következőt megcsinálnom  mert kíváncsiak rá, hogy megy-e. Nagyjából egy óra alatt kicseréltem a pengéket és a perforációt, majd beállítottam a gép többi részét is. Az az egy óra nem is olyan rossz teljesítmény. Végül pénteken közölték velem, hogy a következő héten én leszek az Auto 1 main operatora, hogy tanuljak. A main operator az, aki felel az adott gépért és azért, amit azon gyártanak. Egy napot Gáborral, hármat pedig Ivoval leszek, nekik annyi lesz a feladatuk, hogy figyelnek, és ha valamit nem jól csinálok, akkor besegítenek. Így egy igazán érdekes hét elé nézek, de nem bánom. Talán még lehet belőle jó dolog is.

Közben jobban megismerkedtem két lengyel sráccal, Bartekkel és Raffaellel. Remélem jól írtam mind kettejük nevét. Raffael elhívott Mikit és engem szombatra egy kis focizásra. tegnap el is mentünk. Igen vegyes csapat állt össze. Egyik oldalon hét lengyel srác, akik közül négyen a munkatársaim. A másik oldalon négy angol és három magyar. Az első pillanatban ledöbbentem, hogy nagy pályán fogunk játszani, aminek a minősége nem hagyott semmilyen kívánni valót maga után. Néhány NB 1-es csapat is megirigyelné. Ráadásul nem is 11-11 ellen, hanem az említett 7-7 ellen. Azonnal elgondolkodtam, hogy mikor is játszottam utoljára nagy pályán, de még a főiskola jutott eszembe, amikor a SZVSE csapatában töltöttem el néhány hónapot. Sajnos az asztma már akkor is nagy ellenségem volt. Végül nekiálltunk és hihetetlen jól éreztem magam. Főként középpályán játszottam, így volt, hogy védekeztem, de sokszor kivettem a részem a támadásból is. Első mérkőzésen nem a legideálisabb poszt, de szerencsére kibírtam, még ha nehezen is. Sajnos gólt nem szereztem, de volt három nagy helyzetem, viszont két gólpasszt is adtam. Végül 7:4-re lehengereltük a kollégák csapatát. A végén megbeszéltük, hogy jövőhéten is megyünk. Ez a kis testmozgás kell. had erősödjön a tüdőm is, mert mellette igyekszem menni kicsit úszni is, ha az időm engedi.

Összefoglalva az elmúlt heteket azt kell, mondjam, nagyon jó volt. Sok munka, kis szórakozás, de nem lehet most panaszom. Jelenleg nagyon jó időnk van, amit remélem, hogy most már tartós is lesz, mert a közeljövőben szeretnék átmenni Londonba is, hogy megnézzem a várost, meg van még egy-két terv, amelyeket szeretnék megvalósítani. 

Néhány szó a költözésekről - És egy rövid monológ tőlem...

Az élet nagy dolgai mind az emberekben zajlanak. Érzések, vágyak, álmok és ábrándok, amelyek vezetnek minket életünk során, és az emberek a múltbéli cselekedeteinkből levont következmények összességeként tekintenek ránk. Manapság elfelejtetünk élni. Álmokat és elképzeléseket hajszolunk egy életen át, hogy a végén elmondhassuk; Néhány dolgot sikerrel teljesítettünk! De valóban ez lenne az élet rendje? Nem mondhatom meg a választ. Én is a bennem zajló események láncreakciójának vagyok az áldozata, de mégis hiszem, hogy a sorsom a saját kezemben van. Én döntöm el, milyen legyen a jövőm, s az élet az, amely akadályokat gördít elém.

Mielőtt bármibe is belekezdenék meg kell köszönnöm az olvasóknak a lankadatlan figyelmüket. Az elmúlt két hónapban rohamosan megnőtt ennek a blognak a látogatottsága, aminek nagyon örülök. Bízok benne, hogy ez a növekvő tendencia megmarad, de külön megköszönöm azoknak, akik bármilyen közösségi oldalon ajánlják a blogomat.

A nagy költözködések

Ez a hét sem telt el események nélkül. A múlt héten eldöntöttem, hogy ismét költözni fogok. Az elmúlt három hónapban a negyedik költözésemre került sor. Viszont nem ugrok ennyire a dolgok közepébe. Kezdem inkább az elején.

1. szoba

Decemberben - Zolinak köszönhetően - egy viszonylag nagy szobába költözhettem be, amelyben volt egy nagy ágy, egy gardrób, egy kis polc, egy hűtő és egy mikró. Nem volt a legjobb szoba, de kezdésnek megtette. Már akkor el volt döntve, hogy átköltözöm egy másik házba - ahol Zoliék laknak - karácsony után nem sokkal. Szóval az első szobán nem volt túl rossz, de nem szerettem a házban lakni. Olyan volt, mint egy kisebb tömegszálló. Összesen tizenöten laktunk ott. A konyha szinte mindig foglalt volt, és erre a sok emberre két WC és ugyanennyi fürdőszoba volt. Már nagyon vártam, hogy költözhessek, de nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztük. Arról nem is beszélve, hogy a szobáért hetente 80 fontot fizettem, ami indulásnak nem volt túl kevés.

2. szoba

Már a januárt tapostuk, amikor nehezen, de elköltözött a lengyel srác a nekem szánt másik szobából és én átmehettem. Az is hasonló paraméterekkel és berendezésekkel bírt, mint az előző, de legalább már barátok között voltam, viszont már "csak" 70  fontomba fájt hetente. Az átköltözésem hétvégéjén a tulajdonos máris bulit szervezett a házba. Mint kiderült az a ház amolyan buli hely. Ha jön a jó idő, akkor 1-2 hetente mindig csinálnak valami összejövetelt. Persze az ott lakókra meg magasról tettek. Én például egy tízórás műszak után értem haza, de ami ott fogadott az szavakba nem elmondható. Mintha egy disznóólba léptem volna be. Sikerült hideg vízben lezuhanyoznom, mert a fűtésünk időközben elromlott. Alig nyugodtunk le, mikor is jött a tulajdonos, hogy át kell költözöm egy másik szobába, mert ahol éppen tartózkodom, azt kiadta valaki másnak 80 fontért. Persze mondta, hogy nem kell messzire mennem, mert a nappalinkat kialakítja nekem szobának. Nem mondhatom, hogy örültem, de nem volt kedvem sem vitatkozni vele.

3. szoba

Azon a héten a tulajdonosunk, aki egyébként egy építkezéssel foglalkozó cégnél dolgozik, szétbombázta az egyébként sem túl nagy konyhánkat. Napokig használhatatlan volt, mert reggeltől-estig bontott, épített és javítgatott. Végül elkészült az új nappalival, majd a régi kialakította "szobának".  Hogy is nézett az ki? Képzeljen el mindenki egy ablaktalan szobát. Megvan? Helyes! Most képzeljen mindenki hozzá egy üvegajtót, ami a nappalira nyílik. Az is megvan? Nagyszerű! Nos... Így nézett ki az újdonsült szobám, amit 70 fontért vesztegetett a tulaj hetente. Ismétlem... 70 fontért! Levegő nem volt, szellőztetni alig lehetett, napfényt is csak nyomokban "tartalmazott", arról nem is beszélve, hogy ha valaki a nappaliban vagy a konyhában tevékenykedett, akkor mindent hallottam. A nappali ajtajában való cigizést már nem is említeném meg. Ezek miatt a dolgok miatt a költözés mellett döntöttem. Úgy gondolom, hogy ha már távol vagyok mindentől és mindenkitől, amit és akit szeretek, akkor is valami minimális kényelmet szerezzek magamnak. Abban a szobában sem kényelem, sem nyugalom nem volt.

4. szoba

A Plus Wipes-ban megismerkedtem és összebarátkoztam Gáborral. Néhány hete felajánlott egy kis szobát az ő házukban, ami elég szép környéken van. Eleinte bizonytalan voltam, mert nem ismertem senkit ott Gáboron kívül, emellett már nagyon untam a költözködést, de múlt héten mégis elszántam magam. Azt hozzá kell tennem, hogy sok dolog közrejátszott, amelyeket most nem ecsetelnék. Így múlthét szombaton átjöttem, hogy ismét szemügyre vegyem a szobát és határozottan tetszett. Nem nagy, de barátságos. Gáborral elkezdtünk sörözgetni és lassan megjelent a ház többi lakója is. A vége az lett, hogy a sörök mellet előkerült nem kevés pálinka és egyéb italok is, amelyekre nem igazán emlékszem már. Azaz sikerült rendesen berúgnunk, de nagyon jól éreztem magam. Nagyon jó fejek voltak a leendő lakótársak, amely azért megnyugtatott. Kedden át is költöztem. Ez a ház és az itteni közösség merőben más, mint amit eddig tapasztaltam. Az előző helyeken hiányoltam a munkamegosztást és a közös dolgokat. Itt minden megvan, ami ugyancsak szimpatikus.

Itthon 2. rész - Egy kis beszámoló...

Prológus

Ez az írásom már most úgy érzem, hogy az eddigi leghosszabb lesz. A gondolatok hihetetlen gyorsasággal cikáznak az elmémben, így félek, hogy lesz olyan, amely most az eszemben van, de mire oda kerülne a sor, már csak ködös emlék lesz. Azért megpróbálok mindent eme virtuális lapra vetni, hogy így osszam meg a gondolataimat az olvasókkal. Ebből kifolyólag el is érkeztem az egyik legfontosabb dologhoz. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki olvassa a blogomat. Igaz nem igazán érkezik megjegyzés vagy észrevétel itt, de amit otthon tapasztaltam az nagyon meglepett és elmondhatatlanul jól esett. Ahogy otthon voltam többször is megállítottak emberek az utcán, hogy olvassák a blogom és nagyon tetszik nekik. Úgy gondolom, ennél több nem is kell nekem. Szóval köszönöm mindenkinek!

Pillanatkép:

A szobámban néma csend honol, miközben hallgatom az esőcseppek dallamát a nappali ablakán. A szürkeség csendben kopogtat az ajtómon, s akaratom ellenére, lassan kiszorítja a halovány fényt az ablaktalan falak sújtotta szobából. Én csak ülök és figyelek, miközben a gondolatok aranyló villámként cikáznak valahol az elmémben és egy-egy emlékkép elevenedik fel előttem, mint valami fénykép, de ugyanolyan gyorsan el is tűnik a semmibe...

A visszatérés

Szerdán egy újabb hosszú utazás után visszatértem Angliába, hogy ismét belevessem magam az itteni élet forgatagába. Az első, amit megtapasztalhattam az itteni zord időjárás. Otthonról szinte tavaszias idő volt, amikor eljöttem - tudom, most ott is ítéletidő tombol -, itt viszont alig két fok várt. Egy rövid vonatozás után pedig szakadó hó fogadott. Kezdésnek nem volt valami kellemes. Elég későn sikerült lefeküdnöm, de nem zavart, mert tudtam, hogy van négy napom még, amikor lesz időm pihenni. Gondoltam én...

Egy nem várt hívás

Másnap egész korán keltem, de nem volt "itthon" tej, ezért nem tudtam kávézni. Tudni kell, hogy én csak tejjel iszom meg a kávét. A lényeg, hogy gondoltam várok egy kicsit, majd bemegyek a boltba. Addig pakolásztam, mostam és egyéb hasonló dolgok. A nap szépen sütött, ami jó kedvvel töltött el, az előző napi hideg és hó után. Kilenc óra körül csörgött a telefonom. Az ügynökségről hívtak. Sarah volt az, aki megkérdezte, hogy sikeresen visszaértem-e, majd amint mondtam, hogy igen, ő azonnal kész tények elé állított, azaz most azonnal be kellene mennem dolgozni az RCS-be. Persze nem mondtam nemet, mert elvégre dolgozni jöttem ki, de nem vártam ezt a hívást.

A bonyodalom

Miután sietve bementem az irodába, mondtam Anette-nek, hogy engem hétfőre várnak a Plus Wipes-ba vissza. Erre ő közölte velem, hogy a beléptető kódomat zárolták. Nos, hogy világos legyek: A Plus Wipes-ba be kell ütni egy háromjegyű kódot, majd tenyérbehelyezés és ezzel azonosít be a rendszer. Nekem azt a bizonyos kódomat állítólag zárolták. Ezen picit felhúztam magam, mert megkérdeztem, hogy miért, de nem kaptam korrekt választ. Abban állapodtunk meg, hogy talán pénteken elmegyünk és újra regisztrálunk, mert azt csakis ott bent a munkahelyen lehet, de Anette is kell hozzá. Ezzel máris sikerült bearanyozni az egész napomat.

Ámde nem úsztam meg ennyivel. Délután egy-kettő körül megjelent ismét Anette az RCS-nél, majd odajött hozzám, hogy péntek reggel hatra bemennék-e ismét dolgozni? Kérdeztem, hogy mi lesz a Plus Wipes kóddal, de számára az akkor mellékes volt. Ismét igent mondtam, mert elég kellemetlen helyzetbe kerültem a kódom zárolása miatt. Azért nem hagytam ennyiben a dolgot. Írtam Gábornak, akivel együtt dolgozok a Plus-ban, hogy beszéljen már egy vezetővel, hogy mi is van. Majd öt óra körül válaszolt, hogy be vagyok írva a következő hétre, meg tőle már kérdezte az egyik supervisor, hogy mikor jövök vissza. Szóval ott számítottak rám, de az ügynökség elkezdett szívatni. Nagy szerencsémre hatóra előtt néhány perccel ismét megjelent Anette, mert hozott az éjszakai műszakra új embereket, én meg lerohantam és elmeséltem neki, mit beszéltem Gáborral. A válasz annyi volt, hogy akkor menjek. Így menni fogok és kész. Azért ma még bementem az ügynökségre, hogy a következő két szabadnapom egyikén elmennék valahova dolgozni, így vasárnap reggel hatra mehetek a Pauleys-ba a kellemes három fokba dolgozni. Mint írtam... ezért vagyok itt.

A visszatérésem első napjai és élményei ilyen kellemesek voltak. Ma estére egy kis pálinkázós, sörözgetős estét terveztünk el, amit hamarosan el is kell kezdeni. Én a bemelegítés felénél járok, mert egy doboz Carlsberg már félig üres.

Magyarország - 1-2 nap

Ahogy írtam korábban, elég vegyes érzésekkel utaztam haza. Az egyik legfontosabb dolog az volt, hogy apumtól végső búcsút tudjak venni, emellett jó lett volna látni a családom és a barátokat és persze egy régi hölgy ismerősöm is megígérte, hogy találkozunk. Azt hozzá kell tennem, hogy ő régen nagyon sokat jelentett számomra, de az elmúlt jó tíz évben alig tartottuk a kapcsolatot.

Az első nap az utazással telt. A repülőn már egyáltalán nem féltem, de a hosszú utazás azért kikészített. Későn is értünk haza, ezért szinte azonnal elmentem aludni. Másnap úgy döntöttem, hogy nem csinálok semmi hasznosat, egyszerűen csak felkeresem az ismerősöket. Ezt is tettem. Többször is elmentem a Hangulat nevezetű kis kocsmába, ahol számos baráttal találkoztam, meglátogattam a volt munkahelyem, kávézgattam Zolival. Szóval, tényleg semmi hasznosat nem csináltam, de már akkor úgy éreztem, mintha nem is oda tartoznék. Kissé idegennek éreztem mindent. Hiába voltak ismerősek a helyek, a dolgok az emberek, valahogy úgy éreztem, mintha egy számomra idegen helyre csöppentem volna. Délután hazamentem. Az egyik legrosszabb élményem volt, mert apum szobájába lépve alig bírtam visszatartani a sírást. Az emlékek özönvízként zúdultak rám és elfogott az a mérhetetlen hiányérzet. Sikerült erőt vennem magamon, de idő kellett hozzá. Aznap nem is tudtam még otthon aludni. Inkább visszamentem anyumékhoz.

Magyarország 3-4 nap

Másnap délelőtt elintéztem mindent apum temetésével kapcsolatban. Az ismét nem volt egyszerű dolog. Ebbe nem megyek bele részletesen, mert úgy gondolom, hogy ezt csakis rám és a családomra tartozik. Úgy éreztem el kell menekülöm otthonról, ezért felhívtam a fentebb említett bájos hölgyet, hogy lenne-e kedve velem ebédelni. Persze ő egy másik városban dolgozik, de nem érdekelt. Nagy örömömre igent mondott, így átmentem hozzá. Kissé izgultam, mert hosszú ideje nem találkoztam vele és bennem még tizenéves emlékek és érzések kavarogtak. Azt be kell vallanom, hogy nem volt egyszerű délután. Idekint Angliában nem változik úgy az időjárás, ahogy az ő hangulata. Néha csak kapkodtam a fejem, hogy mi is történik, de összességében  valahogy elvarázsolt. Nem próbált meg mást adni, mint aki, nem próbált meg szédíteni, nem rejtette el a valódi önmagát, amivel felkeltette az érdeklődésem. Pedig be kell vallanom, hogy a találkozás előtt nem úgy gondoltam rá, mint nőre. Egyszerűen csak érdekelt.

Másnap ismét el kellett intéznem egy halom dolgot. Adóbevallás, számlák, néhány fontosabb találkozás, majd azon kaptam magam, hogy már este van. A fentebb említett hölgy - nézze el nekem mindenki, hogy nem nevezem nevén... nem, nem Voldemort - Szóval megbeszéltük, ha hazajön, akkor elmegyünk valahova vacsorázni. Mivel városon belül kevés volt a lehetőség, ezért az irányt Szentesnek vettük, de végül sokkal közelebbi kis étterembe mentünk, ami nagyon tetszett mind a kettőnknek. Egy hihetetlen kellemes estét töltöttünk el együtt. Ami után már komolyabban felkeltette az érdeklődésemet.

Magyarország 5-6 nap

Ez a két nap igazából az ivászatról és a szórakozásról szólt. Az otthoni barátokkal megbeszéltem, hogy este elmegyünk uszodába és iszogatunk a meleg vízben, miközben meghívást kaptam egy házibuliba szombatra. A péntekem ismét rohangálással telt és aznap végső búcsút vettem apumtól is. Nem mondom, hogy könnyű volt, de végre megadhattam neki a végső tisztességet.

Be kell vallanom, hogy estére nem is volt sok kedvem elmenni iszogatni, mert nem igazán volt hozzá hangulatom, de úgy döntöttem, hogy nem fogok magamba fordulni. Határozottan jó estét tudhatok magam mögött, de ha azt mondom, hogy iszogatás, motorozás, rendőrség és komoly büntetés, akkor sok ember azonnal tudja, hogy miről beszélek, akik pedig nem, azok is ki tudják következtetni. A pénteket a Hangulatban zártam.

Másnap nem is keltem túl korán. Egész nap elég fáradt voltam. Ismét találkoztam néhány baráttal és akkor döbbentem rá, milyen gyorsan is telnek a napok. Este, Anettnek köszönhetően - nem, ő nem az ügynökséges Anette - elmentem egy házibuliba, ahol határozottan jól éreztem magam. Valahogy jól esett a régi társasággal beszélgetni és iszogatni. Bencével elpusztítottunk egy üveg whisky-t, amivel megalapoztuk az esténket. Onnan áttaxiztunk a Hangulatba - hova máshova? -, ahol ismét ittunk egy keveset, majd a helyi szórakozóhelyre, ami inkább valamiféle tiniközpont, semmint a korombelieknek való hely, de akkor nem érdekelt minket. Ott ismét sok ismerős arccal találkoztam, ami ugyancsak nagyon jó érzés volt, de az alkohol addigra már igen komoly befolyással volt az elmémre, így kiestek bizonyos dolgok.

Magyarország 7-8-9 nap

Vasárnap többnyire pihenéssel ment el, ahogy a hétfő is. Otthon az egyik legjobb dolog a vezetés volt. Már nagyon hiányzott, hogy volán mögé ülhessek. Elég sokat is vezettem azalatt a néhány nap alatt, de nem is tudom igazán szavakba önteni, hogy milyen jó érzés volt. Így, amikor tehettem mentem valamerre, ha másért nem is csak a vezetés élménye miatt. Vasárnap este ismét találkoztam a sokat említett hölggyel, amikor is megbeszéltünk igen sok dolgot, ami kettőnket érintett. Azt kell mondanom, nem gondoltam volna, hogy így alakul, de vegyes érzésekkel zárult az egész. Kialakult egy kölcsönös szimpátia, de ahhoz kevés, hogy kibírjon egy ekkora távolságot. Persze úgy döntöttem, nem hagyom ennyiben, de valljuk be, hogy nem vagyok könnyű helyzetbe. Viszont én szeretem a kihívásokat! Azt nem tudom, hogy fog kialakulni belőle bármi, egyáltalán egy barátságnál lesz-e több, de akármi is lesz, én örülök, hogy így alakult.

Kedden készülődtem a másnapi útra, sőt még elmentem fát is pakolni, meg maradt egy-két elintéznivaló, amelyre muszáj volt még időt szakítanom.

Befejezés

Így a végére azt kell mondanom, nagyon jó volt otthon lenni, de az idő hihetetlen gyorsan elszállt. Viszont rossz látni, hogy az ország mellett a város is mennyire pusztulóban van. Számos üzlet és bolt bezárt. Olyan helyek voltak zárva, ahova korábban eljártam. Nem tudom meddig mehet még ez a dolog. Nem tudom mi lesz a vége, de én bízok benne, hogy Magyarország képes lesz talpra állni és új, együttes erővel megmutatni a világnak, hogy igenis, Magyarország egy olyan ország, ahol van jövője az embereknek. Remélem, hamarosan nem kell azért külföldre menni a mostani fiataloknak, hogy meg tudjanak élni, hogy fel tudják építeni a jövőjüket, hanem otthon is képesek lesznek megtalálni a számításaikat.

Március 15-e alkalmából szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani egy 2010-es versemet, ami nem közelíti meg a nagy költők verseinek színvonalát, de sok mindent elárul az én érzéseimről.

"Magyarország, szép hazám"

Itthon 1. rész

Mit jelent itthon lenni? Teszem fel magamban a kérdést minden egyes nap, de eddig nem leltem meg a választ. Rettegve jöttem, mert fájó érzések ébredtek fel bennem, mint elnyomott emlékek, amelyeket a legfontosabb ember elvesztése miatt érzek még mindig. Mégis jó érzés is kerülgetett és számtalan kérdés, amelyekre buzgón kerestem és keresem a válaszokat, mind magamban, mind a körülöttem lévő világban. Mit jelent itthon lenni? Lassan körvonalazódik a válasz, de a sötétség végén nem biztos, hogy a fény vár...

Úgy döntöttem, hogy az itthon eltöltött napokról írok egy két részes beszámolót. Már félúton járok és az idő rohamosan fogy, de úgy érzem, hogy a mai nap lesz mind közül a legnehezebb. Viszont nem ugrok ismét ennyire a dolgok közepébe.

Ahogy közeledett a hazaút napja folyamatosan azon gondolkodtam, hogy valóban haza szeretnék-e már most jönni. Az érvek és ellenérvek kemény csatája zajlott napokig bennem. A munkahelyemen kezdtek már jól alakulni a dolgok, éppen ezért úgy éreztem, hogy nem jó az időpont. Viszont három fontos dolog volt, ami miatt az utazás mellett döntöttem.

Az egyik, hogy szerettem volna már látni a barátaimat és a családomat. Mégiscsak magam mögött hagytam mindent és mindenkit és hónapokig nem is tudtam a legtöbbjükről semmit.

A másik - és számomra a legfontosabb -, hogy le tudjam zárni magamban apum elvesztését. Ez a legnehezebb dolog. Félve léptem be a házba, ahol apum élt, a szobába, ahol aludt és összeszűkült gyomorral nézegettem a holmijait. Amint lehetett elintéztem mindent a temetésével kapcsolatban. Tudtam, hogy nem lesz könnyű ez az egész, de sokkal nehezebb, mint amire számítottam. Rettenetesen meg kell erőltetnem magam, hogy képes legyek megőrizni a tartásom, de úgy gondolom, hogy egyenlőre megy. Ma végső búcsút fogok venni a halandó lététől, de tudom, hogy valamilyen formában mégis velem marad örökre.

A harmadik dolog pedig egy személy, aki olyan, mint az időjárás: Egyik pillanatban ragyog, mint a nyári napsugár, majd hirtelen hűvössé válik, mint a friss zivatar, de eszmélni sincs időm, mert alaktalan bestiaként csattannak szavai, hogy a hirtelen támadt kedvessége zavarba ejtő módon bizonytalanítson el. Mégis minden alakja, minden váltása egy olyan személyiséggé formálják, amely valahogy elbűvöl engem.

Szóval érvek és ellenérvek mérlegelése közepette  döntöttem a hazajövetel mellett. Sok mindenre és mindenkire még nem volt időm, de van még hátra néhány napom.

Az első pillanattól kezdve úgy éreztem, hogy megállt itthon az idő, mégis megváltozott minden. Valahogy nem találtam a helyem. Ismerősek voltak az emberek, az utcák, a táj, de valahogy mégis idegennek tűnt az egész. Ekkor értettem meg egy barátom szavait, aki az utazásom előtt mesélte el a saját tapasztalatait. Felfogtam, hogy mennyire igaza van. Itthon mindenkinek a számára kijelölt mederben folyt tovább az élete , de én már nem voltam ott. Ennyire rövid idő után még nem nagyon, de elidegenedtek tőlem, ahogy én is tőlük. Nem volt sok ez a néhány hónap, mégis elég volt arra, hogy olyan apró rést hozzon létre, amely egyre inkább egy tátongó szakadékká szélesedik, és a végén lehet, hogy már nem fogok tudni én sem átlátni a túloldalra.

A hétvégét most a barátaimmal töltöm és igyekszem feledni a gondokat.

Ez csak egy kis ízelítő az itthon eltöltött néhány napról, de megígérem, hamarosan egy részletesebb beszámolóval fogok jelentkezni, de azt már ismét Angliában írom meg.

Hamarosan újra otthon leszek...

Péntek reggel hatóra. Kinyitottam a szobám ajtaját, hogy egy kis fényt csempésszek az ablaktalan falak sújtotta sötétségbe, de szomorúan vettem észre, hogy kint az eső és a féktelen szürkeség az úr. A kerítésen egy feketerigót pillantottam meg, amint összekuporodva hagyja, hogy megtisztítsák az esőcseppek, miközben apró, narancssárga csőre egy kis vidámságot lehelt az egyébként színtelen és egyhangú tájképbe. Én továbbra is álmos tekintettel nézek ki az ablakon és a mozdulatlan tájkép hirtelen életre kelt, mert a szél lágy táncra hívta a csupasz fákat, amelyek kissé esetlenül, de engedelmeskedtek a láthatatlan erőnek. A távolban házak sorakoznak egymás mellett rendezetten, de az utcák üresek. Alszik még a város.

Még három nap... Azonnal bele is ugrok a dolgok közepébe. Mit is jelent ez a három nap? A válasz egyszerű: Tegnap egy időre befejeztem a munkásságom Angliában, mert három nap múlva utazom haza egy rövidebb időre. Mivel a jelenlegi cégnél mindössze egy hónapja vagyok, ezért az elmúlt napokban sokat gondolkodtam azon, mi lesz, amikor visszajövök? Nem voltam biztos abban, hogy visszatérhetek, de nagyon bíztam és bízok is benne. Korábban már írtam, hogy a vezetők számítanak rám, ezért igyekeztem el is hinni, de ez nem olyan egyszerű. Tegnap viszont a tízórási szünetre mentem ki, amikor Mark, a manager megállított, hogy beszélni szeretne velem. A mondandója lényege az volt, hogy 18-án visszavárnak. Ennek a hírnek nagyon örültem. Mivel én a hét közepén jövök vissza, ezért azt a hetet már nem bontják meg, de a következő hétfőn már számítanak rám. Az igazság az, hogy nem csak azért szeretnék visszatérni oda, mert kell a munka, hanem azért is, mert tetszik, amit csinálok. Nem mondom, hogy könnyű, azt sem, hogy egyszerű, de valamiért engem megfogott. Korábban sohasem dolgoztam ehhez hasonló gépeknél, főleg nem kezeltem azokat, de Gábor igyekszik megmutatni nekem a masina működését, és megpróbál belőlem is egy operátor félét összehozni. Én pedig igyekszem jó tanuló lenni.

Végezetül el szeretnék mesélni egy friss történetet. Múlt hét szombaton kijött egy 22 éves hölgy Magyarországról. Az édesanyja itt él már egy ideje, ezért a lánya is úgy döntött, hogy szerencsét próbál. Az angol tudása jó, esze van, ezért bátran belevágott. Hétfőn Zolival - ő segített korábban nekem is - elmentek a Quest ügynökségre, hogy regisztráljanak. Ámde előtte én már beszélgettem kicsit az édesanyjával, aki elárulta nekem, hogy a lánya oda szeretne menni dolgozni, ahol én is vagyok. Én azt mondtam, hogy oda kerülhet, de nem azonnal. Ezért azonnal én lettem a rossz fiú, ami nem különösebben zavart. Úgy vagyok vele, hogy mindenki csináljon, amit akar és járjanak szerencsével. Szóval hétfőn Zolival bementek az ügynökségre, regisztrálták, amiben az angol tudása sokat segített, de mondták neki, hogy most nincs munka. Kedden ismét bementek, akkor közölték vele, hogy menjen be szerdán is, majd akkor regisztrálják a munkahelyre is. A procedúra megismétlődött másnap is, de sajnálattal közölték vele, hogy most nem kell ember oda.

Ebből kifolyólag szeretném tanácsolni mindenkinek, ha úgy dönt, hogy kijön az Egyesült Királyságba dolgozni, akkor az elején ne válogasson. Ha ügynökséghez regisztrál, akkor ők fogják megszabni a feltételeket és nem szeretik, ha ez fordítva történik. Előbb mindenkinek bizonyítani kell. Erről egy másik történet is eszembe jutott, amit ismét megosztok most az olvasókkal.

A városban számos ügynökség van, de tudok egyről, amely komoly listát vezet az általuk kiközvetített emberekről. A történet a következő: Elküldik a jelentkezőt dolgozni, majd lekérik az információt, hogy miként dolgozott, milyen volt a teljesítménye és hasonlók. Ha az ember nem felel meg, akkor lista azon oldalára kerül, amelyiken nem igazán fog onnan munkát kapni. Ámde, ha jól teljesít, akkor garantált, hogy küldeni fogják a későbbiekben is.

A lényeg, hogy ez gondolom máshol is így megy. Ha jól dolgozol, akkor küldeni is fognak, de ők döntik el, hova. Idővel lehet majd válogatni, lehet keresgélni, de az elején tűrni kell és néha nagyot nyelni. Mégis bízni kell, hogy jobb lesz, mert jobb lehet, ha valóban akarjuk.