Pontosan két hónap és egy nap telt el a legutóbbi bejegyzésem óta. Még leírva is hihetetlen. Pontosabban számomra az, mert ez is azt támasztja alá, mennyire gyorsan telik az idő. Alig néhány hónap és már egy éve taposom Anglia rögös és zökkenőktől egyáltalán nem mentes útját. Az meg csak hab a képzeletbeli tortán, hogy az elmúlt két és fél hónapban teljesen megváltozott az életem. Miért? Erről is fogok mesélni ebben a kis beszámolómban.
Hirtelen nem is tudom, hol kezdjem el az írást, mert a gondolatok most a szokásosnál is jobban keverednek az elmémben. Meglehet, hogy az elfogyasztott sörnek is köszönhető ez. Szóval... miután jól átrágtam - legalább két percig tartott - kezdem a beszámolómat egy örömteli hírrel. idén januárban kezdtem el dolgozni a jelenlegi munkahelyemen. Korábban leírtam, mit is művelek ott, ezért erre nem térnék ki feleslegesen. A történetemben vissza kell kicsit kanyarodnom, mert nagyjából hét héttel ezelőtt az akkori menedzser - akit sajnos azóta már elküldtek - egy napfényes reggelen odajött hozzám és a szokás reggeli "Hogy vagy?" után megkérdezte tőlem, szeretek-e ott dolgozni. A válaszom persze igen volt, majd megkérdezte, akarok-e ott dolgozni. Ekkor igennel feleltem, amire ő csak annyit mondott, akkor írunk egy papírt, majd tovább ment, hogy üdvözölje a többieket is. Nagyon izgatott lettem, mert "Full time" - ahogy idekint nevezik azokat, akiket nem az ügynökségek, hanem az adott cég alkalmaz - esélyes volt a dolog. A következő hétfőn kaptam is egy amolyan előszerződést, amit négy héttel ezelőtt egy hivatalos szerződés is követett, azaz most büszkén kijelenthetem, hogy megszereztem az első "Full time" munkámat távol Magyarországtól.
Úgy gondolom erre azért már büszke lehetek. A nyelvtudásomon még rengeteget kell javítani, sokat kell tanulnom, de egyre inkább úgy érzem, most jó úton haladok. Nem is szeretnék letérni erről az ösvényről. Bízom benne, ez most valóban tartós és kifizetődő lesz. Volt, hogy egy kis összejövetelt valakinél, de számos alkalommal autóba ültünk és átmentünk más városokba, vagy éppen a tengerparton töltöttünk el egy napot.
A következő rész a kölcsönös tiszteletről és alázatról szól. Legutóbb beszámoltam arról, hogy egy ismerősöm kijött hozzám és azóta együtt élünk. Nem tudom szavakba önteni, mennyire nehéz volt az első hónap. Az érkezésével, mintha egy lavina indult volna meg, és nem sokon múlt, hogy mindkettőnket magával nem taszított a mélybe. Folyamatos viták, nézeteltérések és feszültség jellemezte a kapcsolatunkat. Azután valami megváltozott. Idő kellett mindkettőnknek, hogy belássuk, most nem csak az egyéni érdekek számítanak, hanem alkalmazkodnunk kell a másikhoz is. Mindketten makacsok, akaratosak és uralkodó típusok vagyunk. Egyikünk sem volt képes kompromisszumot kötni és a másik akarata alá helyezni a sajátját. Mikor ezeket a sorokat írom, ő itt ül mellettem és arra vár, hogy befejezzem az írást és elkezdjünk filmet nézni. Nehezen, de megtaláltuk a közös nevezet. Megértettük, hogy muszáj engednünk kicsit, mert ez mindkettőnk érdeke. Végre nincsenek viták és veszekedések. Próbáljuk tolerálni a másik bolondságát, és ha kell, akkor magára hagyjuk. Milyen lesz a közös jövőnk azt előre nem tudhatom. Bízom benne, a nehezén már túl vagyunk, de nem vagyok naiv, és jól tudom, az élet a legkiszámíthatatlanabb dolog, ami a legváratlanabb helyzetekben gördít elénk akadályokat. Az biztos, hogy hálás vagyok neki, amiért még itt van mellettem és ennek köszönhetően én is jobb ember lehetek.
Végül pedig egy kis nyári beszámolóval folytatom. A nyár a csavargásról és az élet örömeiről szólt. A kint megismert barátokkal hétvégente mindig programokat szerveztünk. Volt, hogy összeültünk valakinél, ahol iszogattunk és beszélgettünk, mindeközben természetesen jót szórakoztunk, de előfordult, hogy autóba ültünk és elmentünk más városokba, vagy éppen egy-egy napot a tengerparton töltöttünk. Sok szép helyen voltunk, és olyan épületeket, kastélyokat, tájakat láttunk, amelyeket eddig valóban csak a filmekben.
Ez előző bekezdésnél még azt hittem, az lesz az utolsó, de rájöttem, írnom kell még valamit. Sok emberrel megismerkedtem az elmúlt hónapokban és sajnos nem egyben csalódnom is kellett. Nem minden esetben az ő hibájukból kifolyólag, mert akadtak esetek, hogy én voltam az idiótább, de nem túl régen mérlegelnem kellett, kik is azok, akikre valóban számíthatok és havernak, esetleg barátnak nevezhetek. Van egy társaság, akikkel a fentebb említett dolgokat műveljük, és velük valóban nagyon jó együtt lenni. Sok baromságot művelünk együtt és sok emlékkel, tapasztalattal és legfőképpen élménnyel gazdagítják a kint eltöltött időmet. Sajnos vannak olyanok is, akikkel már csak köszönő viszonyban vagyunk, mert vélt vagy valós sérelmek miatt, de eltávolodtunk egymástól.
Személyes tapasztalatom az, hogy az ember itt is olyan lesz, mint otthon volt. Idővel, ha kialakul az új élet, az új barátokkal, akkor elengedi magát és hagyja, hogy a valódi énje elszabaduljon. Akkor derül ki, milyen ember is ő valójában. Én sosem akartam elérni, hogy minden ember kedveljen vagy szeressen, mert tudom, az én természetemet sokszor nem könnyű elviselni. Mégis, akik jelen pillanatban mellettem vannak, azokat örömmel nevezhetem a barátaimnak, és legfőképpen büszke vagyok arra, hogy megismertem őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése