Majdnem egy hete itt

Nos... Nem is igazán tudom, hol is kezdjem el, mert elég sok minden történt velem a semmittevés szigetén. Igen, számomra az első napok egyet jelentettek a megtestesült unalom, honvágy, magány és elveszettség egyvelegévé kovácsolódott érzéssel, ami be kell vallanom, cseppet sem volt kellemes.

Ideérkezésem után rá kellett döbbennem, ez nem is lesz olyan egyszerű. Napokig a honvágy nyomasztó érzése telepedett rám. Nem kimondottan az ország hiányzott, sokkal inkább a jól megszokott dolgok, a családom, a barátaim és a helyek, ahova el-elmentem. Attól függetlenül, hogy Csongrád igen kicsi és kissé unalmas város, de itt mégis rájöttem, hogy van, ami még annál is rosszabb.

Hétfőn felcsillant egy halovány reménysugár, hogy talán lesz munkám, mert Zoli - aki sokat segített nekem - azt mondta, hogy a Quest-ben - ez az ügynökség neve - lesz munka. Mégis egy világ dőlt össze bennem, amikor közölték, hogy ebben az évben már biztosan nem tudnak munkát adni, de menjek vissza Januárban. Senki nem tudja elképzelni, hogy milyen kétely kezdett el mardosni. Nem tudtam, mitévő legyek. Azon gondolkodtam, hogy hazamegyek, mert 14 nap volt még hátra az évből, nem beszélve az újabb két napról, amit várnom kellett volna, mert elsején itt sincs nyitva semmi. Szóval nem tudtam mit tegyek. Zoli mondta, hogy eszembe se jusson hazamenni, meg majd kedden megpróbálunk egy másik ügynökséget is, de én valahogy nem láttam a fényt az alagút végén. Itthon azt vártam, hogy beszéljek apummal és adjon valami tanácsot, mert neki mindig szoktak használható ötletei lenni. Sajnos ő sem tudta, mit tegyek, de másnap reggel mondta, hogy maradjak és ne adjam fel, ha már kijöttem.

A hétfő nagyon lassan telt el. Nem tudtam semmivel sem lekötni magam. Jó lett volna egy laptop vagy valami, amivel el tudom ütni az időt, mert a tablet is hol felcsatlakozott a netre, hol nem. Kedden Zoli szabadnapos volt, ezért elindultunk egy másik ügynökséghez, amit nem találtunk meg, de helyette bementem az Echo nevezetűbe. Oda már egymagam kellett bemennem. Kissé félve és az előző napból kiindulva negatívan, de bementem. Igyekeztem összeszedni magam és az angol tudásomat. Végül egész jól megértettem a David nevezetű úriembert, aki közölte velem, hogy még aznap mehetek dolgozni. Teljes megdöbbenéssel fogadtam a dolgot és eleinte el sem hittem. Ki kellett töltenem három papírt, ami többnyire a személyes adataimat tartalmazta és néhány kérdést velem kapcsolatban, majd mondta, hogy fél egyre menjek vissza. Annyi időm maradt, hogy hazajöttem, ettem pár falatot, átöltöztem és tudtam beszélni anyummal, hogy mondja meg apumnak, estére nem leszek, mert megyek dolgozni.

A szépsége az volt a dolognak, hogy nem tudtam mit fogok dolgozni, csak annyit, hogy a szomszéd városba és egy raktárban. Azóta voltam három napot is a 4DM nevezetű cégnél, ahol magazinokat kellett zsákba pakolnom, leplombázni, majd a zsákot egy nagy ládába pakolni. Nem volt könnyű munka, de el lehetett viselni. Tegnap már nagyon fáradt voltam. Az ujjaim csupa sebek, mert a zsákok kidörzsölték, az is előfordult, hogy véreztek - a műszakvezetőtől hiába kértem kesztyűt -, de örültem, hogy dolgozhatok. Minden nap 13:00-kor vett fel engem és két lett csajt egy taxi az Echo irodája előtt, majd átvitt Kettering-be - remélem jól írtam a város nevét -, ahol 13:30-kor beálltunk dolgozni, 17:30-ig nem igazán volt megállás, majd félóra szünet és tovább 21:00-ig, amikor is rohantunk a taxihoz, ami már kint várt, hogy visszahozzon. Szerencsére a fuvart az Echo fizette. Ez így ment három napig. Reggel hívtak, hogy megyek-e dolgozni, és én mentem. Ma reggel is hívtak, majd néhány perccel dél után kaptam egy sms-t, hogy a mai munka lefújva, majd szólnak, ha lesz munka. Sajnos ez nem túl biztató, de az elmúlt három napnak is örülök. Remélem jövőhéten is kell menni, de mindenesetre egy másik ügynökséget is megpróbálok majd.

Nagyjából így telt el az első hetem. Ma, hogy nem kellett mennem dolgozni eldöntöttem, hogy bemegyek a városközpontba. Közben összefutottam Norbival, aki itt lakik és eljött velem. Sokat beszélgettünk, próbált tanácsokat adni. Majd, mikor mondtam neki, hogy szeretnék majd venni egy laptopot, de csak akkor, ha már lesz több pénzem, akkor mondta, hogy neki van egy felesleges asztali gépe, amit kölcsönad, sőt, akár el is ad nekem. Így hazaérve áthoztuk hozzám a vasat, amit összeszereltünk és most ennek köszönhetően tudok írni. Végre nem az ágyon fekve töltöm el az időmet, mert persze tegnap elpusztult a tablet teljesen, és olvasni sem tudtam. Most le tudom kötni magam és az angolt is könnyebben tudom tanulni.

Egyenlőre ennyi! Hamarosan ismét jelentkezem!